Kaptam egy könyvet egy számomra teljesen ismeretlen egyéntől, akinek még a nemét sem tudom. Arrizay Jovialis álnéven írta meg a művét, amely most jelent meg, december elején. Az illető a minket, hűtlenség blogon vitatkozókat nagyon is közelről érintő témákban nyilatkozik meg, ezért biztos vagyok benne, hogy sokakat érdekelni fog mindaz, amit elmond. 



Ez most nem hagyományos recenzió lesz, a könyv sok-sok témáját nem fogom érinteni, például a nyelvészeti, nyelvtörténeti érdekességeket kihagyom, inkább arra koncentrálok, hogy lényegében mit állít a szerző, és milyen következtetéseket von le a mára nézve.

Mert ez a könyv, noha elsőre úgy tűnik, a történelem és a néprajz tárgykörébe tartozik, valójában manifesztum: a promiszkuitás és a meztelenség melletti, illetve a magántulajdon, valamint a monoteista vallások elleni manifesztum. A monogámiáért a sauliánus (Szent Pál nevéhez kötődő) kereszténységet teszi felelőssé, de igazán romboló hatásúként a kapitalizmust és a vele együtt kialakuló puritanizmust, illetve a viktoriánus gondolkodást mutatja be. (Tudom, sok az izmus, és nem árt némi történelemismeret mindezekhez, de tuti, hogy nem ebben a posztban fogom ezeket kifejteni.)

A könyv lényegi mondanivalója, hogy történészek, néprajzosok, nyelvészek, régészek, vallástörténészek, és még ki tudja, hány tudomány képviselői, alapjában véve eltitkolták a nagyközönség elől az emberi szexualitás igaz történetét - és itt most ne csak a régmúltra gondoljunk: az állítás szerint még a XX. század elején, itt, Közép-Kelet-Európában is élő hagyomány volt a nyílt, mindenki beleegyezésével működő promiszkuitás. Ne kérjétek, hogy tételesen felsoroljam az összes forrást és helyet, akit érdekel, megtalálja a könyvben, de mióta pár embernek beszéltem ezekről a hagyományokról, több visszajelzést kaptam, hogy ők is hallottak ilyen szokásokról ismerősöktől, de sose tudták eldönteni, hogy ezek nem a puszta fantázia termékei-e.

Nos, a jelek szerint nem. 

Miről beszélünk konkrétan? Például arról, hogy a valóságosan monogám házasság, mint olyan, pusztán papíron létezett. Minél kevesebb tulajdonnal rendelkezett egy közösség, és minél kevésbé volt kitéve a például az egyház befolyásának, annál tovább megőrizte a családházasság intézményét, noha névleg persze úgy tűnt, mintha mindenkinek egyetlen partnere lenne csak. De családon belül az apósok hozzáfértek a menyeikhez, az anyósok a vejeikhez, a nagy család egy helyiségben élt, a szex nyílt színen történt, mindenki szeme láttára, és senki sem szégyellte, senki sem féltékenykedett, sőt, a másik ember szexuális kisajátítása számított igazi erkölcstelenségnek.

Nem az volt a fontos, ki a biológiai apa, ez semmit nem számított (illetve mindig a legjobb spermiumok termékenyítették meg a nőket), a lényeg, hogy a nemzetségen belül születtek a gyerekek, így elárvulásuk esetén is mindig gondoskodott róluk a közösség. A szerző egyébként azt is kifejti, hogy az ínséges paraszti körülmények között a kiscsalád mint képződmény, életképtelen is lett volna, minél több tagja volt egy nagycsaládnak, annál jobbak voltak a túlélési esélyeik. A lányok szüzessége inkább szégyennek, mint dicsőségnek számított, szó sincs arról, hogy féltékenyen őrizgették volna őket a jövendőbelijük számára: sőt, az volt az értékes, aki teherbe esett, így bizonyította termékenységét. 

Senki nem szemérmeskedett, a nők nem ismerték a fehérneműt, a szoknyák rövidek voltak, a férfiak sem rejtegették nadrágban a farkukat: olyan gatyákat vagy épp inget, (skót) szoknyát hordtak, hogy ne kelljen sokat lacafacázni, ha szexre támad kedvük. Mitöbb, szó se róla, hogy a férfiak másztak volna rá a nőkre, ez épp fordítva volt szokás, ha egy merevedő farkat látott valaki, nem sokat teketóriázott, beleült... Női szemérem? Visszafogottság? Érzelmi háttér? A szerző szerint ebből semmi sem igaz.

A sokszerelműség adakozó, ártatlan, szemérmetlen, kacérságtól mentes, hiszen a kacérság lényege a csiki-csuki játék: nos, az ilyen, édeni ember (ez is a szerző meghatározása) nem ismeri a csiki-csukit, csak a konkrét felkínálkozást, letámadást, becézést. Nincs udvarlás, nincs epekedés, nincs álszemérem, nem kell úgy csinálni, mintha nem kívánnánk a másikat... Minden olyan őszintén, nyíltan megy, mint a gyerekeknél.

Az édeni ember, ha vendégül lát valakit, akkor nem csak étellel-itallal, hanem szexszel is kínálja, vagy a feleség ajánlkozik, vagy a menyecskék közül lehet választani, a tisztes utazó pedig tudja, hogy az ilyesmit nem illik visszautasítani, mert az a legnagyobb sértés. 

Az édeni ember nem csak a féltékenységet nem ismeri, de a szerelmet sem, mivel epekedés, sóvárgás, a szexuális vágyak elfojtása nélkül a szerző szerint szerelem sem létezik... Nos, itt azért vitatkoznék vele, azért láttunk már példát az irodalomból is arra, hogy szerelem akkor is létezik, ha a promiszkuitás csúcsra van járatva: Catullus, a római költő például egészen szerelmesnek tűnik, mikor szabadon szexelő Lesbiáját emlegeti. És biztos nem ő volt az egyetlen.

A féltékenység, pedig, ahogy a múltkori posztban is utaltam rá, túlságosan alapvető tulajdonság ahhoz, hogy a szexuális kizárólagosság kikapcsolásával megszűnhetne. Nyilván mindig is voltak féltékenyebb és kevésbé féltékeny emberek, csakhogy az édeni ember esetében a féltékenység nevetséges és illetlen dolog, míg a mi társadalmunkban elfogadott.

A szerző igen logikusan vezeti le egyébként a monogámia és a prostitúció egymásra utaltságát, és mindezt összefüggésbe hozza a nemi betegségek tömeges elterjedésével.

Ahol édeni erkölcsök dúlnak, vagyis szabad a szex, nem kell egyetlen partnerrel beérni, biztosított a változatosság, ott a világon semmi szükség a prostitúcióra, nem is jutna senkinek eszébe ezzel foglalkozni, hiszen ki fizet olyan áruért, ami ingyér van? Attól a pillanattól fogva, hogy a monogámia bezárja a nők ölét, a férfiak számára a szex hiánycikké válik, azaz hajlandóak fizetni érte. 

Igen ám, de így a szexuális aktusok nagy százaléka a nők igen kis százaléka körében bonyolódik, és ez kész fertőzésgóc. Ahogy a városiasodás (a prostitúció városhoz kötött műfaj) higiénia híján amúgy is borzasztó kedvező feltételeket nyújt a baktériumoknak és vírusoknak, úgy a prostitúció is nagyszerűen terjeszti például a szifiliszt. 

A szerző odáig megy, hogy még az öltözködés puszta szokását is hamisságnak és romboló, hazug dolognak tartja, amit szerintem már erős túlzás. Szerinte a "mezesek" mind takargatják a testüket, másnak mutatják, mint amilyen, például nem láthatóak a testi hibák, a betegségre utaló jelek, mindenki, aki nem csupán azért öltözik, mert a hideg ellen akarja óvni magát, már manipulál... De nem csak ez a baja a mezességgel, hanem az is, hogy így nincs szabad hozzáférés egymás testéhez.

De miért lenne jobb egy olyan rendszer, amely kötelezővé teszi, hogy mindenkivel szexeljünk, vagy legalábbis egy bizonyos körön belül elég sokakkal, mint az, amelyik a másik oldalról szorít be minket egy egyetlen partnerre korlátozó szisztémába? Mert a promiszkuitással amúgy nincs semmi bajom, ha nem kötelező, és ha mindenki eldöntheti, hogy milyen mértékben, mikor és kivel vesz benne részt.

Nem hiszem, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is ki kéne önteni. Ne korlátozzuk egymás szabadságát se abban, hogy kivel szeretnénk szexelni, se abban, hogy kivel nem szeretnénk még csak 2 méternyi közelségbe se kerülni. Nem hiszem, hogy az összes fiatal lány szíves örömest nyújtott szexuális vigaszt reszketeg öregembereknek, nem hiszem, hogy akkor nem léteztek kisebb libidójú vagy magukba forduló személyiségek, akiknek az össznépi üzekedés nem a kedvenc tevékenysége volt. Ahogy azt is nehezemre esik elhinni, hogy a természeti népek lányai mind 2 perc alatt ki tudnak elégülni, és az összes orgazmusnehézség a neveltetésünkből fakad. 

Az édeni ember őszinte és ártatlan társadalmi berendezkedése (ahogy a szerző azt bemutatja) nekem semmivel sem vonzóbb, mint a viktoriánus nyakig begombolkozottság. Nyilvánvaló az is, amit a szerző épp, csak, hogy érintőlegesen említ, hogy az egyéni szabadság, amelyet mi, itt nyugaton (ha nyugatnak számíthatom Magyarországot is) igen nagyra értékelünk, egy individualizmustól mentes társadalomban egyszerűen nem létezik, legfeljebb kivételes esetekben. Az pedig, hogy mindenki őszinte, adakozó és jószándékú, ha elég és elég változatos szexhez jut, azért meglehetősen naiv elképzelés. Noha a szexuális elégedettség csökkenti a frusztrációt és az erőszakra való hajlamot, alapvető emberi tulajdonságaink megmaradnak.

Szóval, azt hiszem, a szerző nem tudott meggyőzni arról, hogy kommunában akarjak élni, hogy jótékony szexet folytassak a rászorulókkal (bár elismerem, hogy egy hajléktalannak legalább olyan ajándék egy dugás, mint egy ezres, de kösz, mégsem), hogy lemondjak a magánszférámról... És nem hiszem, hogy bármi esély van az ősi promiszkuitás visszatérésére: noha biztos, hogy vannak pozitívumok benne, abban a formában, ahogy régen dívott, ma már, a nyugati civilizáció minden vívmánya után, nem lenne se működőképes, se üdvös. És most arra ki sem tértem, hogy a promiszkuitás ezen formája milyen érzelmi sekélyességgel járt együtt (a szerző szerint is!), például mennyire nem kötődtek a szülők a gyerekeikhez, vagy az emberek egymáshoz. Részben védekezésből is, hiszen a halál olyan könnyen jött el, hogy bármikor bárkire lesújthatott, ezért nem engedhették meg maguknak, hogy igazán mély érzelmeik legyenek, részben, mert a közösségi élet nem is ad teret az ilyen fajta kapcsolatoknak. Ma már egészen másképp kötődünk, hatalmas felelősséget érzünk a gyerekeink iránt, és sokan szeretünk szerelmesek lenni: mindezt nem akarnánk megváltoztatni. 

A megoldás - szerintem - valahol a két rendszer között van, semmiképp nem a régihez való visszatérésben. 

De ha valaki még egyszer arra hivatkozik nekem, hogy az őseink bezzeg milyen erkölcsös életet éltek (és nem édeni értelemben gondolja), akkor fel fog menni a vérnyomásom. 

P.s.: A könyv bizonyos témáit még szándékomban áll a további posztokban is tárgyalni.