Végre olvastam egy regényt (Szurovecz Kitti: A sokszívű), amelyben nem a monogámiát magasztalják folyamatosan. Oké, ilyen regényeket már régebben is olvastam, mert a valódi szépirodalomból sosem hiányoztak az effajta történetek, az igazán jó írók pedig nem ítélkeznek, hanem egyszerűen bemutatják azt, ami emberi. Vagyis a világirodalom tele van többes kapcsolatokról, promiszkuitásról, hűtlenségről szóló művekkel, és olyanok is akadnak köztük, amelyeken az általában férfi elbeszélő a világ legtermészetesebb dolgaként tárgyalja különböző hódításait, miközben eszébe se jut azon tépelődni, hogy ő mekkora szemétláda.
Ami egyébként nem is baj, főleg, mert a szépirodalom nem arra való, hogy derék állampolgárokat neveljen és mindenkit igazmondásra, meg a manapság olyan gyakran hangoztatott őszinteségre buzdítson: egy művész annál sokkal jobban ismeri az emberi természetet, mint hogy ilyen szájbarágós üzenetek hangoztasson, és bárkit is meg akarjon nevelni.
Nos, Szurovecz Kitti pedig épp, hogy ezt teszi olvasóival: meg akarja őket nevelni. A szándéka dicséretes, mert megkérdőjelezi a monogámia mindenhatóságát, és bemutatja a sokszerelműség különféle aspektusait, vagyis olyan hangot hoz be a lektűrbe, amely eddig hiányzott (a prostikról és promiszkuis lányokról szóló, akár egyes szám első személyben írt könyveket más kategóriába sorolnám), de számomra túlságosan is szájbarágós módon teszi mindezt.
A történet egy szerelmi háromszöggel kezdődik, amelyben a főszereplő, Annabella, addig él két, egymástól jól elkülöníthető életet, míg véletlenül teherbe nem esik, és emiatt úgy nem érzi, hogy muszáj bevallania mindkét szerelmének, hogy a másik is létezik. (Fogalma sincs róla, hogy ki az apa.) Mivel nem tudja, mit tegyen, kihez forduljon, megkeresi a magyar poliamoria társaságot, és az ő befolyásukra összehozza a két pasit, majd vallomást tesz nekik. A nagy szerelemnek ezzel mind a kettőnél vége szakad, bár az egyikkel már hét, a másikkal három éve volt együtt.
Ettől kezdve Annabella számára csak a poliamor társaság marad, és hamar belegabalyodik az ő kis különálló világukba. Persze azonnal három klassz pasi is belebolondul (mintha az ilyen hamar menne), és ő se sokáig bánkódik korábbi kedvesei miatt – aki ennyire gyorsan kigyógyul a kapcsolataiból, az szerintem nem is volt szerelmes. De a regénynek pörögnie kell – legalábbis a szerző így gondolja.
Az egész sztori tulajdonképpen csak arra szolgál, hogy bemutassa a többszerelműség mindenféle oldalát, a különböző formációkat, azt, hogy mennyire jelen van ott is a féltékenykedés, hogy milyen nehéz átállni agyban, hogy mennyire sok az előítélet az ilyen életmódot élő emberekkel kapcsolatban… De a szereplők sokszor úgy beszélnek, mint egy-egy amerikai pszichotanácsadó, és ez határozottan a hitelesség rovására megy.
A hűtlenek és titkolózók persze megint csak fekete bárányok, mert ők nem őszinték és nem vállalják fel magukat, miközben maga a történet is eléggé egyértelművé teszi, hogy a dolgok felvállalása olykor lehetetlen vagy több kárt okoz, mint amennyi haszna van. Főleg, ha már vannak gyerekeink, és a partnerünk egyáltalán nem ért egyet a beállítottságunkkal.
Márpedig a poliamoria ritkán első opció, azt fel kell ismernünk magunkban, mindenféle társadalmi nyomással szemben. Egy limonádéban persze mindjárt akad több pasi is az elveszettek helyett, de a valóság nem ilyen egyszerű, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy mindenki mindent tudni szeretne.
Sőt, a könyvben bemutatott emberek életében túl sok az átláthatóság és éppen ezért is készülnek ki olyan sokan. Azért az már kicsit túl van spilázva, hogy Annabellát az egyik féltékeny csaj meg is akarja ölni, ez szerintem öngól, ha a poliamoria élhetőségét akarta bemutatni a szerző. Engem még senki nem akart bántani, pedig volt pár szereplő az életemben. Igaz, nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindenki mindenkit ismerjen.
Jóval árnyaltabb lett volna az egész sztori, ha a hősnő mégsem tesz vallomást a két pasinak, illetve ha elmegy abortuszra, mert úgy érzi, hogy nincs más választása. (Ez olyan tabu, amelyet a divatos regények szerzői nem mernek vállalni? Még amerikai sorozatban is csak egyszer ábrázoltak művi vetélést, de csak utalásszerűen, és az a Scandal volt). Persze sokkal kényelmesebb spontán abortuszt komponálni a regénybe: így nincs további bonyodalom, de az aranyos kis manót nem terhelik extra bűnök. (Komolyan manónak nevezi magát az elbeszélő…)
Hogy ne vegyem el a kedveteket végképp, van egy gruppen jelenet is a könyvben, de ahhoz képest, hogy milyen jellegű együttállásokról van itt szó, a szex eléggé mellékesnek tűnik… És a végkifejletben a főszereplő egy olyan pasival jön össze, aki két éve nem volt nővel, és egy ideig ők monogámra kapcsolnak. Hát, mit mondjak, azok a fránya romantikus regények túlságosan betették nekünk a kaput.
Szurovecz Kitti egyébként újságíró, a Meglepetés magazinnak készít sztárinterjúkat, illetve romantikus könyveket ír. Ezt a regényt poliamor családok életét tanulmányozva írta meg – vagyis sejthetőleg ő maga nem ilyen beállítottságú. Már, ha ez bármit is számít.
Ami egyébként nem is baj, főleg, mert a szépirodalom nem arra való, hogy derék állampolgárokat neveljen és mindenkit igazmondásra, meg a manapság olyan gyakran hangoztatott őszinteségre buzdítson: egy művész annál sokkal jobban ismeri az emberi természetet, mint hogy ilyen szájbarágós üzenetek hangoztasson, és bárkit is meg akarjon nevelni.
Nos, Szurovecz Kitti pedig épp, hogy ezt teszi olvasóival: meg akarja őket nevelni. A szándéka dicséretes, mert megkérdőjelezi a monogámia mindenhatóságát, és bemutatja a sokszerelműség különféle aspektusait, vagyis olyan hangot hoz be a lektűrbe, amely eddig hiányzott (a prostikról és promiszkuis lányokról szóló, akár egyes szám első személyben írt könyveket más kategóriába sorolnám), de számomra túlságosan is szájbarágós módon teszi mindezt.
A történet egy szerelmi háromszöggel kezdődik, amelyben a főszereplő, Annabella, addig él két, egymástól jól elkülöníthető életet, míg véletlenül teherbe nem esik, és emiatt úgy nem érzi, hogy muszáj bevallania mindkét szerelmének, hogy a másik is létezik. (Fogalma sincs róla, hogy ki az apa.) Mivel nem tudja, mit tegyen, kihez forduljon, megkeresi a magyar poliamoria társaságot, és az ő befolyásukra összehozza a két pasit, majd vallomást tesz nekik. A nagy szerelemnek ezzel mind a kettőnél vége szakad, bár az egyikkel már hét, a másikkal három éve volt együtt.
Ettől kezdve Annabella számára csak a poliamor társaság marad, és hamar belegabalyodik az ő kis különálló világukba. Persze azonnal három klassz pasi is belebolondul (mintha az ilyen hamar menne), és ő se sokáig bánkódik korábbi kedvesei miatt – aki ennyire gyorsan kigyógyul a kapcsolataiból, az szerintem nem is volt szerelmes. De a regénynek pörögnie kell – legalábbis a szerző így gondolja.
Az egész sztori tulajdonképpen csak arra szolgál, hogy bemutassa a többszerelműség mindenféle oldalát, a különböző formációkat, azt, hogy mennyire jelen van ott is a féltékenykedés, hogy milyen nehéz átállni agyban, hogy mennyire sok az előítélet az ilyen életmódot élő emberekkel kapcsolatban… De a szereplők sokszor úgy beszélnek, mint egy-egy amerikai pszichotanácsadó, és ez határozottan a hitelesség rovására megy.
A hűtlenek és titkolózók persze megint csak fekete bárányok, mert ők nem őszinték és nem vállalják fel magukat, miközben maga a történet is eléggé egyértelművé teszi, hogy a dolgok felvállalása olykor lehetetlen vagy több kárt okoz, mint amennyi haszna van. Főleg, ha már vannak gyerekeink, és a partnerünk egyáltalán nem ért egyet a beállítottságunkkal.
Márpedig a poliamoria ritkán első opció, azt fel kell ismernünk magunkban, mindenféle társadalmi nyomással szemben. Egy limonádéban persze mindjárt akad több pasi is az elveszettek helyett, de a valóság nem ilyen egyszerű, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy mindenki mindent tudni szeretne.
Sőt, a könyvben bemutatott emberek életében túl sok az átláthatóság és éppen ezért is készülnek ki olyan sokan. Azért az már kicsit túl van spilázva, hogy Annabellát az egyik féltékeny csaj meg is akarja ölni, ez szerintem öngól, ha a poliamoria élhetőségét akarta bemutatni a szerző. Engem még senki nem akart bántani, pedig volt pár szereplő az életemben. Igaz, nem is ragaszkodom hozzá, hogy mindenki mindenkit ismerjen.
Jóval árnyaltabb lett volna az egész sztori, ha a hősnő mégsem tesz vallomást a két pasinak, illetve ha elmegy abortuszra, mert úgy érzi, hogy nincs más választása. (Ez olyan tabu, amelyet a divatos regények szerzői nem mernek vállalni? Még amerikai sorozatban is csak egyszer ábrázoltak művi vetélést, de csak utalásszerűen, és az a Scandal volt). Persze sokkal kényelmesebb spontán abortuszt komponálni a regénybe: így nincs további bonyodalom, de az aranyos kis manót nem terhelik extra bűnök. (Komolyan manónak nevezi magát az elbeszélő…)
Hogy ne vegyem el a kedveteket végképp, van egy gruppen jelenet is a könyvben, de ahhoz képest, hogy milyen jellegű együttállásokról van itt szó, a szex eléggé mellékesnek tűnik… És a végkifejletben a főszereplő egy olyan pasival jön össze, aki két éve nem volt nővel, és egy ideig ők monogámra kapcsolnak. Hát, mit mondjak, azok a fránya romantikus regények túlságosan betették nekünk a kaput.
Szurovecz Kitti egyébként újságíró, a Meglepetés magazinnak készít sztárinterjúkat, illetve romantikus könyveket ír. Ezt a regényt poliamor családok életét tanulmányozva írta meg – vagyis sejthetőleg ő maga nem ilyen beállítottságú. Már, ha ez bármit is számít.