Biztos, hogy egyetlen tanácsadó sem mondaná: bízd a véletlenre, hogy kinek a számára mikor derül ki a helyzeted. A tanácsadók általában tiszta vizet akarnak önteni a pohárba. Beszéljük meg! A titkolózás nem tesz jót. De annak, akinek a titkolózás mindig is természetes és elvárt volt, ezt bárki hiába is mondja. Ha valaha megszegte a titoktartás szabályait, akkor mindig alaposan ráfázott, ami csak azt a meggyőződését erősítette meg, hogy nyíltan felvállalni veszélyes.
Szeretőnek lenni körülbelül olyan, mint melegnek. (Ha mindkettő vagy, az még nehezebb.) Nem teszed ki az ablakba, mert tudod, hogy ítélkezni fognak feletted. Időbe telik, hogy bárkinek is elmondd. Lehet, hogy a családod tudja meg utoljára. Még ha a hivatalos partnered tudja is, mert megegyeztetek benne, hogy szabad utat adtok egymásnak, mindenkit akkor sem fogtok beavatni.
Az ún. etikus nem-monogámok nagy része sem vállalja fel az életmódját bárki előtt és aki felvállalja, valószínűleg sokszor megbánja. Én nem szeretek feltűnést kelteni, vagyis a nyílt felvállalás nem lesz az életem része. De akkor mégis hogyan megy végbe a kapcsolatom legitimizációja?
Ahogy már említettem, leginkább véletlenek útján. És persze ez is csupán az egész szeretői múltam egyik részét illeti, ami most is tart és amire már stabilként tekintek. Nemrég a második gyerek is megtudta, ki a kedvesem. Az első már két éve tudja, és nem árulta el a kisebbnek. Ami azért elég különös, ha úgy vesszük. Mindketten régen tudják, hogy van valakim, csak azt nem tudták, hogy ő pontosan ki. Mindeközben barátként már találkoztak vele számtalanszor és kifejezetten megkedvelték.
Vagyis abban a pillanatban, amikor bekövetkezett a második „lebukás”, a terep már alaposan elő volt készítve ahhoz, hogy az igazság senkinek ne okozzon megrázkódtatást. És teljesen biztos vagyok abban is, hogy a reakcióik nem lettek volna ilyen pozitívak, ha éretlenebb korban történik mindez. A véletlen úgy hozta, hogy már kiskamaszok voltak, és gyakorlatilag pont ugyanabban az életkorban következett be a szembesülés.
Persze, elő-előkerül, hogy én megcsaltam az apjukat, noha már évek óta nem élek vele és azelőtt is pontosan tudták, hogy semmi közöm már hozzá, de tulajdonképpen nem is tagadom, hogy így történt. A kisebbiknek ráadásul most van egy haverja, akinek az anyja hasonló történettel rendelkezik, csak ott a volt szerető nevelőapai minőségbe került. A jelek szerint sokkal gyorsabban és nyíltabban zajlottak a dolgok. Viszont maga a tény, hogy egy hasonló korú srácnak is ilyesmivel kellett szembesülnie, könnyebbé teszi az egész jelenség átgondolását. (Nem tudom, a gyerek mit mesél rólam a haverjának.)
A monogámia folyamatos dicsőítése (filmekben és egyebütt) meg a felnőttek életébe nyert bepillantás nyilván nagy disszonanciát eredményez. Fiúkról lévén szó az a félelem is felmerül, hogy ha nekik lesz majd feleségük, akkor ugyanígy járhatnak. Igen, ahogy a lányok is járhatnak ugyanígy, ha férjhez mennek. Nem tudom, most még mindig a férfiak lépnek-e inkább félre, de ez teljesen benne van a pakliban.
El lehet ezt mismásolni vagy azt az üzenetet is lehet közvetíteni, hogy nem dől össze a világ, illetve, hogy gondoznunk kell a kapcsolatunkat, nem pedig belekényelmesedni és elvárni, hogy örökké tartson, mert egyszer az a nő igent mondott nekünk.
Ami a baráti kört illeti, noha a barátnőim mind tudják, mi a helyzet, találkozom ott is olyan vélekedéssel, hogy jó-jó, te ebbe belenyugodtál, de én mást akarok magamnak. (Az illetőnek évek óta nincs senkije, de ragaszkodik az elveihez.) Ugyanez a barátnő kifejti azt is, hogy több partnert kipróbálni elfogadhatatlan és ő erről hallani sem akar.
Márpedig eljutni egy konkrét szeretőig sokszor azzal jár, hogy előtte többeket kipróbálunk. Vagy akár közben és utólag is. Ennek az elfogadtatását azonban már meg sem kísérelném… Fedje jótékony homály, hogy ki hogy jutott el addig, ameddig eljutott.