Elérkeztünk a viszonyok szakaszait a holland párterapeuta szerzők (Alfons Vansteenwegen és Maureen Luyens) könyve alapján ismertető posztsorozatunk utolsó darabjához, amely 7. pontot tárgyalja.
7. A feldolgozás
Itt is van egy olyan első mondat, amellyel nem tudok egyetérteni: „A párkapcsolaton kívüli viszony feldolgozása csak akkor kezdődhet el, ha a viszonynak vége...” Miért is? Ez az álláspont egyfajta rendkívüli állapotként, anomáliaként tételezi az extraconiugális kapcsolatot, amin túl kell jutni, hogy helyreálljon a kívánatos egyensúly, vagyis az 1+1 kizárólagos állapota, pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez a külső kapcsolatok bármely formája anomália, lehet, hogy éppenséggel a rendszer velejárója. Ahogy már egy régebbi posztomban írtam, az erotikus, szerelmi, romantikus és szexuális relációkra párkapcsolati szinten ránézni nem igazán életképes, mert igazából hálózatban léteznek, nem elkülönült egységenként. Tehát az ún. párkapcsolatban akkor is nyugodtan el lehet kezdeni szerintem az úgynevezett feldolgozást, amíg tart egy külső kapcsolat (vagy akár több is).
De lépjünk tovább: a szerzők kitérnek a végleges szakítás után eluralkodó érzelmekre, amelyek legtöbbször a veszteségérzet, harag, megkönnyebbülés, szívfájdalom keverékéből állnak. Hogy a hűtlen is megkönnyebbül, azt nem minden esetben tudom elképzelni, ha tényleg szerelmes volt, és nem azért adta fel ezt a szerelmet, mert már úgyis elmúlóban volt az egész (fájni még akkor is fáj), akkor nagyon erős hiányérzete lesz, és nagyon könnyen elképzelhető, hogy ugyanúgy fog haragudni az állandó partnerére, mint az állandó partner rá a megcsalás miatt.
Amíg ez a harag friss, és a viszony meggyászolása nem megy végbe (ez bizony hónapokig eltarthat), addig nem igazán lehet feldolgozásról beszélni. Ahogy a szerzők is hangsúlyozzák, van olyan hűtlen, aki ilyenkor depresszióba esik, meg akar halni. (Azt már én teszem hozzá, hogy nem kevés olyan esetről van tapasztalatom, hogy a szakítás után, bármilyen okból is történt az, a hűtlen újabb szerető után néz, mert egyszerűen kell neki mindaz, amit az állandó partnerétől még akkor se kaphat meg, ha az összetöri kezét-lábát.)
Nagy kérdés, vajon van-e új egyensúlyi helyzetre esély az eredeti kapcsolatban? Azt csak a legnaivabbak hiszik, hogy a dolgok úgy működhetnek tovább, mint azelőtt, az első „bűnbeesés” előtt. Ez legfeljebb abban az esetben lehetséges, ha a viszony ténye nem derült ki, és a szakításhoz az állandó partnernek semmi köze nem volt. De ha drámai fordulaton ment át a házasság, akkor nem lehet a régi módon folytatni.
Mégis, hogyan? A legtöbb esetben kemény meccsek várhatóak. Számtalan kérdés és vádaskodás jellemezheti ezt az időszakot: a megcsalt partner képtelen leállni az információgyűjtéssel, részleteket akar tudni, és állandóan felemlegeti, hogy őt hogy elárulták: ezzel persze semmivel nem mozdítja elő a kibékülést és az újrakezdést, csak állandósítja a nyomort. Az áldozatból (mert ő így látja magát) könnyen válik üldöző, és ha a hűtlen belemegy a játszmába, akkor erről szólhat a hátralévő életük. A szerencsétlen megcsalt szerepébe való belekövülés az egyik legnegatívabb forgatókönyv, amelyet generációról generációra lehet örökíteni.
Nem okos dolog mesélni a szeretőről, minél kevesebb részletet árulunk el, annál jobb, bár van, akinek a fantáziája úgyis kipótolja a hiányt. A hűtlen ne érezze kötelességének, hogy mindenre válaszoljon. Persze vannak olyan kapcsolatok, amelyekben a hűtlenségek részletes elmesélése is bevett szokás, de nem abban a helyzetben, mikor a hűtlenség egyértelműen botránykőnek és elviselhetetlen szörnyűségnek számít valaki számára.
Sokan irreális elvárásokat támasztanak a másikkal, de akár saját magukkal szemben is. A hűtlen nem várhatja el, hogy a partnere úgy lépjen túl az egészen, mintha nem történt volna semmi, nem tilthatja meg neki, hogy beszélni akarjon róla, viszont a megcsalt sem várhatja el, hogy a hűtlen ne érezzen semmit a volt szeretője iránt, és csak őt szeresse. (Ha már nem szereti, akkor nem fogja ezután se szeretni csak azért, mert lemondott a másikról. Ha szereti, akkor is nagyon ambivalensen fog érezni vele kapcsolatban.)
Nagy kérdésként merül fel, vajon meg lehet-e bízni a „bűnbánó” hűtlenben ezek után ugyanúgy, mint korábban. Valószínűleg nem, de ha állandóan azt hajtogatja valaki, hogy úgyis megcsalsz, akkor az esetleg tényleg monogámiára törekvő fél egy ponton túl vállat von majd, és nekilát új szeretőt keresni: legyen már igaza a vádaskodónak, ha nem hagy neki nyugtot. A kérdés ilyenkor olyan szempontból is felmerül, hogy egyáltalán korábban nem volt-e botor dolog megbízni a másikban. Lehet, hogy a kapcsolat naivitásra és a problémák szőnyeg alá söprésére épült, ezért a vakbizalom is egyfajta infantilis vonás volt.
Vajon meddig tarthat normális esetben egy viszony „feldolgozása”? Nyilván rengeteg dologtól függ, de ha a klasszikus, nagy érzelmekkel teli külső kapcsolatra gondolunk, amelynek volt is némi kifutása, nem csak pár hónapig tartott, akkor annak a feldolgozása is évekbe telhet. A szerzőpáros szerint az együtt maradó házastársak ne várják, hogy nagyon hamar sikerül túllendülniük ezen a perióduson, adjanak maguknak két évet... Ez bizony elég hosszú időnek tűnik.
A feldolgozás kétféle: egyéni és közös egyszerre, már, ha valódi feldolgozásról van szó. Sejtésem szerint a tudatos feldolgozás még mindig viszonylag ritka, inkább csak ki-ki forog a saját poklában: igazából egymással lehet a legkevésbé hatékonyan megbeszélni mindazt, ami ilyenkor végbemegy az emberben. Van, aki teljesen visszahúzódik önmagába, és olyan is van, aki menekül a saját gondolatai elől, folyamatosan elfoglalja magát, csak ne kelljen a problémával foglalkoznia. Egyik szélsőség se jó, de mindkét megoldási módot lehet időlegesen sikerrel alkalmazni.
Milyen módszerek segíthetnek? Merjük átérezni a fájdalmunkat, ne tagadjuk le magunk előtt, hogy mélyen érint az egész, ne bagatellizáljuk, de ne is hagyjuk, hogy másról se szóljon az életünk. Próbáljuk elemezni, mi vezetett a hűtlenséghez (megcsaltként és hűtlenként egyaránt), és, hogy ami oda vezetett, azon képesek vagyunk-e változtatni. (Van egy rossz hírem: szerintem legtöbb esetben hiába is változtatunk, még ha bizonyos dolgokat tényleg másképp akarunk csinálni, az alapvetően nem fogja megszüntetni a hűtlenség elsődleges okát). Írjunk naplót, illetve beszélgessünk bizalmasokkal. A megfelelő barát kiválasztása nagyon fontos momentum, rengeteget segíthet, de ronthat is a helyzeten, ha nem olyan embett avatunk be, aki erre a szerepre megfelelő. (Olykor az online ismerősökkel könnyebben megnyílunk – lásd blogkommentelők –, bár az élő beszéd varázsa azért semmi máshoz nem hasonlítható.)
A közös feldolgozás során fontos szerepet játszik a beszélgetés, ha a felek egyáltalán képesek úgy megbeszélni a dolgokat, hogy meghallgatják egymást, és nem csupán saját sérelmeikről akarnak beszámolni, vagy védekeznek a vádak ellen. A sikeres megbeszélés érdekében érdemes szabályokat felállítani, amelyeket illik komolyan venni (ezek egyszerű mediációs szabályok: nem sértegetünk, nem minősítünk, nem vágunk egymás szavába, odafigyelünk a másik mondanivalójára). Működhet a levelezés is, ha az élő beszédnél úgy érezzük, hogy mindig elcsúsznak a dolgok. Bizonyos jelképes cselekvések is segíthetnek a feldolgozásban, ilyen a szeretőtől kapott ajándéktól való megszabadulás (ha a partner tudja, hogy az a szeretőtől származik).
És eljutottunk a megbocsátás és a bocsánatkérés fázisáig. Ezzel is több gondunk adódhat. Egyrészt: a megcsalt fél talán egyáltalán nem is akar őszintén megbocsátani, mert amíg haragudhat, addig nyeregben érzi magát. Másrészt, mondhatja azt, hogy megbocsátott, de ez nem jelenti, hogy tényleg úgy kis érzi. Harmadrészt: a hűtlen érezhet valódi bűnbánatot (ha a hűtlenségét tényleg bűnként élte meg), vagy érezheti úgy, hogy amit tett, abban nincs semmi kivetnivaló, és legfeljebb azt a részét bánja, hogy fájdalmat okozott a partnerének. Noha a szerzők szerint a megbánás a legtöbb esetben jelen van, én úgy érzékelem, hogy ez egyáltalán nem biztos: főleg akkor nincs igazi megbánás, ha a hűtlenséget megelőzően nagyon sok sérelem érte a későbbi félrelépőt, és legalább annyi mindenért kellene a megcsaltnak is bocsánatot kérnie, mint fordítva. Ha a bűnbánat és a bocsánatkérés egyoldalú, akkor nem lesz őszinte.
Ahogy már fentebb említettem, a kapcsolat jellegének megváltozására mindenképp szükség lesz a továbblépéshez: nem fog működni a régi rendszer, és ha mindkét fél hajlandó rá, akkor tudatos átstrukturálásra is szükség lesz. Ebben segíthet egy új szabályrendszer felállítása – ami elég ijesztően hangzik, és, ahogy én az emberi kapcsolatokat ismerem, elég nehezen megvalósítható, de ha sikerül, akkor biztos lesz foganatja. Az emberi kapcsolat javulhat, de van egy neuralgikus pont, amelyet a szerzők szerintem nem emelnek ki eléggé, noha megemlítik: és ez a szex.
Szerintük rá kell jönni, hogy nem csak akkor lehet szeretkezni, ha kívánjuk… Nos, ezzel aztán biztos beljebb leszünk. Ha a szeretői viszony azért jött létre elsősorban, mert a szex nem volt elég jó, vagy csak nem volt egyáltalán, esetleg épp kellemes volt, no de a szeretővel meg százszor olyan klassz, akkor a szerető eltűnése után keletkező űrt bizony nem lehet majd meghitt, házastársi szexszel kitölteni. Egyrészt: mitől lesz kedve annak, akinek eddig nem volt? A tudatos libidóébresztéstől egy bizonyos ember irányába kb azt gondolom, mint a tévén keresztüli távgyógyításról. Másrészt: mitől lesz izgalmas az a szex, ami már jópár éve nem izgalmas? Akiben egyszer fellobbant a játékos szex iránti vágy, az azt elég nehezen fogja visszatuszkolni az ismeretlenségbe. Vagyis itt a feldolgozás szerintem szinte feloldhatatlan dilemmával fog szembesülni.
De ez már meghaladja a viszony 7 pontjának ismertetését, és egyébként is inkább a szexről szabadon blog témakörébe tartozik.