Mi vigasztalja azokat, akikhez hűtlen lett a partnerük? Főleg, ha ettől depresszióba estek? Paul Hauck Mélyponton című könyvében azt írja, hogy ilyenkor a legjobb, ha a búskomorságba esett fél meggyőzi magát arról, hogy hűtlen férje/felesége mennyivel gyengébb ember, mint ő, és erkölcsi magaslatról szemléli az egész történetet. 



A szerző szerint kétféle reakció jellemző azokra, akik rájönnek, hogy a partnerük félrelépett:

"Az első az, hogy nem figyeltél eléggé a párodra, s emiatt lelkifurdalás gyötör. A második az önsajnálat, hiszen nem érted, hogyan viselkedhetett ilyen ócska módon veled, pedig te igazán áldozatosan szereted. Persze, ha ezek a kezdeti reakciók elülnek, mindjárt helyükbe telepszik a megbántottság és a keserűség, ami végül elképesztő dühbe csaphat át."

A pszichiáter szerint ezek a reakciók érthetőek, de nem célravezetőek. Javaslata szerint legyen büszke önmagára az, aki nem bukott el. "A hűség nem tartozik a világ legkönnyebb teljesítményei közé... Ahhoz, hogy az ember megtartsa az esküvője napján tett fogadalmát, olyan akaraterőre van szükség, amilyen csak keveseknek adatott meg."

A folytatásban kifejti, hogy nyilván mindkét félben megfogalmazódott egy-egy viszony gondolata, csak aki nem lépett félre, az érettebb és megbízhatóbb. Hát, lehet, hogy ezzel lehet a depressziós betegeket motiválni, de persze egyáltalán nem feltétlen helytálló, amit állít. 

Hiszen egyrészt egyáltalán nem vagyunk egyformák, így az igényszintünk sem az, sem érzelmi, sem szexuális, sem intellektuális szempontból, másrészt az, hogy valaki valamit nem csinál, önmagában még nem érdem. Ráadásul sokan esnek önkívületbe a partner hűtlenségétől akkor is, ha ők ugyanúgy hűtlenkedtek, akár évekig, akár többekkel... Sajnos egyáltalán nem úgy néz ki a dolog, hogy csak az háborodik fel és képzeli magát felsőbbrendűnek, aki tényleg mindent megtett, áldozatosan szereti a másikat és totálisan ártatlan. 

Jó, hogy nem kell túlzásba vinni se az önvádat, se az önsajnálatot, de legtöbb esetben (nem mindig!) a nem alapjáraton poligám, félrelépő emberek valami miatt jutnak el addig, hogy megtegyék a döntő lépést a külső kapcsolat felé. Például olyasmikért, amelyek egyáltalán nem a másik fél erkölcsi felsőbbrendűségére utalnak. Mert attól, hogy valaki még nem feküdt le senki mással, elkövethetett bármilyen disznóságot, aki már eleve megfosztaná őt az erkölcsi felsőbbrendűség menedékétől, ha reálisan tekintene önmagára. 

Érzelmi, szexuális elhanyagolás, közöny, lustaság, érdektelenség, áskálódás, piszkálódás, megalázás, gonoszkodás, dühkitörések, félelemkeltés, rossz hangulat állandósítása, anyagiak elherdálása, függőségek, és még sorolhatnám. Gyönyörű kis listát össze lehet állítani arról, hogy mi minden kergethet valakit külső kapcsolatba. 

De az is biztos, hogy akadnak olyanok, akik képesek meggyőzni magukat róla, hogy erkölcsileg felsőbbrendűek. És ha egyébként jóindulatúak, és ez nem teszi őket kevéllyé, gonoszkodóvá, akkor ez a képzeletbeli felsőbbrendűség még segíthet is nekik feldolgozni az egész helyzetet. Akkor nincs vele különösebb gond. Főleg, ha lépten-nyomon nem hangoztatják, csak magukban vannak róla meggyőződve. Az azért elég gáz, ha valaki ezt a családja orra alá dörgöli. 

Azért mikor a szerző azt írja, hogy: "Ha így viszonyulsz a hűtlenséghez, akkor büszke leszel magadra és szánni fogod életed párját.", eléggé felszisszentem. Vagy lehet, hogy inkább nevetnem kellett volna, mert nincs azon semmi szánnivaló, aki remekül szórakozott. És még talán tovább is szeretne szórakozni. 

Hauck egy konkrét esetet is elmesél, amelyben a megcsalt asszony volt a páciense. Ő az önvádat választotta, azt gondolta, hogy nem elég jó a férjének, ezért csalja az fűvel-fával. De a pszichiáter meggyőzte, hogy a férj olyan, mint a kandúr macska, és nincs az az asszony, aki mellett hűséges maradna. A végén elváltak, mert a férj beismerte, hogy neki tulajdonképpen csak háztartási alkalmazottnak kellett a feleség. Ezt a férjet vajon szánni kellett volna, mert olyan erkölcstelen? Ő biztos nem tartotta magát sajnálatra méltónak. 

Nem tudom, mit kezdett volna a pszichiáter azzal az esettel, ahol a férj tényleg szereti a nejét, és nem htb-nek használja, viszont már nem tekinti nőnek... Ami rengeteg évtizedes házasságra jellemző. Ott hűtlenség nélkül is kialakul a depresszió, éppen a tehetetlenség érzéséből és a kilátástalanságból fakadóan, mert a házasság csapdává alakult... Egy ilyen esetben a hűtlenség egyenesen megváltást jelenthet. De ez már egy másik téma.