Ha arról beszélünk, milyen egy igazi jóbarát, akkor az őszinteség biztos előkelő helyezést kap, pedig a kíméletlen őszinteség sokszor inkább rombolja a barátságot, mint a tapintatos hallgatás. Bármely kapcsolatra igaz, hogy olykor tudni kell benne hallgatni, mert a véleménynyilvánítás nem vinne előre, viszont a másik fél érzéseit sértné.



A nagy kérdés, hogy mikor mi a helyes, és hogyan döntsük el, adott esetben az őszinteségünk a barátunk hasznára vagy kárára válik-e. Illetve, hogy mit kezdünk az olyan vélt vagy valós igazságokkal, amelyek kimondása miatt megbántottnak érezzük magunkat.

Az egyik legnehezebb teszt a hűtlenséghez kapcsolódik: ha megtudjuk, hogy a barátunk, barátnőnk partnere hűtlen volt, vagy folyamatosan az, szóba hozzuk-e a témát, és hogyan. Nyilván léteznek olyanok, akik szerint a partner hűtlenségéről beszámolni erkölcsi kötelesség. Mások inkább arra szavaznak, hogy nem a barátunkkkal, hanem a partnerével kell először beszélnünk, és figyelmeztetnünk, hogy hagyjon fel a kettős élettel, illetve tegyen vallomást. Én természetesen azon az állásponton vagyok, hogy maradjunk ki az egészből, mert semmi közünk hozzá.

De nézzük, bárki hálás lesz-e azért, ha beavatkozunk. A barátunk partnere vajon mit fog szólni, ha erkölcsrendészt játsszunk, és gyakorlatilag megzsaroljuk? Lehet, hogy egyébként nem is ismerjünk, vagy legfeljebb felületesen, és fogalmunk sincs, mit miért csinál, de az biztos, hogy nincs közünk a döntéseihez. Extrém kellemetlen helyzetbe hozhatjuk magunkat, és könnyen lehet, hogy a pár összefog ellenünk, és vége lesz a barátságnak.

Ha közvetlenül a barátunknak szólunk, akkor mi leszünk a rossz hír hozói, akit senki nem akar többé látni. Vagy, ha az információnk nem megbízható, illetve a célszemély kétségbe vonja annak valóságtartalmát, ránk süthetik, hogy hazudozunk, viszályt akarunk szítani, irigyek vagyunk a boldogságukra és ezért fújtunk fel valamit, aminek semmi jelentősége. Az igazi nagy pofáresés meg akkor követezik be, ha a barátunk, akivel őszinteségi rohamunkban közöljük, hogy mit tudunk, nevetve megvonja a vállát, és kijelenti, hogy mindenről tud és neki is van valakije. 

De még ha biztosak is vagyunk a dolgunkban és nyilvánvalóan tudjuk, hogy a barátunk mit sem sejt, illetve korábban azt a kijelentést tette, hogy egy igazi barát ilyen esetben nem kussol, akkor se hamarkodjuk el a dolgot. Ugyanis az, amit elméletben mond valaki borozgatás közben, nem feltétlenül tükrözi azt, hogy a gyakorlatban, mikor róla van szó, tényleg tudni szeretné, ha hűtlenek hozzá. És, hogy azt úgy szeretné megtudni, hogy egy harmadik fél mondja meg neki.

Lehet, hogy ha nem is tudja, de már rég sejti, viszont még magának sem akarja egyértelműen bevallani, hogy mi a helyzet, ha pedig előjövünk ezzel az infóval, rákényszerítjük, hogy szembenézzen valamivel, amivel nem akart. Vagy ő tudja, és elfogadta, de úgy véli, hogy mi nem értenénk meg, hogy ő miért fogadja el, és arra szeretnénk rábírni, hogy tegyen valamit a helyzet ellen, noha ő nem szeretne semmit tenni.

Lehet, hogy az lesz ciki neki, hogy korábban kijelentette, hogy megöli a partnerét, ha megtudja, hogy hűtlenkedik, de mikor tényleg megtudja, akkor kiderül, hogy esze ágában sincs ilyesmit tenni, sőt, még csak botrányt se csap, mert például fél attól, hogy elhagyják, hogy szétesik a családja, vagy nem lesz miből megélnie, ha a férje nem tartja el. 

De akár azt is eredményezheti az ilyen jóindulatú információközlés, amit Othello művelt Desdemonával, koholt vádak alapján. Olyan tragédiasorozatot indíthatunk el, amelyet aztán senki nem képes megállítani. 

Ha mindenképpen szeretnénk tudni, hogy a barátunk, barátnőnk hogyan vélekedik a hűtlenségről, esetleg ő maga hűtlen-e, amire talán nem számítottunk, mikor a partnere hűtlenségét akartuk felhánytorgatni, akkor puhatolózzunk, meséljük el egy számára idegen pár történetét, vagy egy film tartalmát, vagyis úgy hozzuk szóba a dolgot, hogy az semmiképp ne vonatkozzék rá. 

Ha mi magunk érintettek vagyunk, mert hűtlenkedünk, akkor talán kevésbé érzünk indíttatást arra, hogy a barátunk partnerét beáruljuk, mert tudjuk, hogyan esne nekünk, ha valaki a mi viselt dolgainkról számolna be, viszont lehet, hogy a barátunk titkainkba való beavatása segíti őt abban, hogy feldolgozza, ha valamikor majd megtudja, amit mi már tudunk: hogy a partnerének volt vagy van valakije. Mert olyan szempontokat mutatunk neki, amilyenekre egyébként nem gondolt volna.

Annyi biztos, hogy igen kicsi az esély rá, hogy ha árulkodó Júdást játsszunk, abból jól fogunk kijönni: sokkal jobban tesszük, ha hallgatunk, bár amennyiben a barátnőnk napi szinten büszkélkedik azzal, hogy neki milyen remek a házassága, és mennyire biztos abban, hogy a férje rá se néz másra, ezt elég nehéz lesz megvalósítani. 

Nektek már volt olyan barátotok, barátnőtök, aki úgy vélte, hogy kötelessége beavatkozni? És mi lett a történetből?