Nagyon gyakran hallani/olvasni, hogy amikor kiderül valaki számára, hogy a partnere félrelépett (egyszer, kétszer, többször), évek óta alternatív kapcsolatot vagy kapcsolatokat folytat, esetleg nem csak egyszerre egy, hanem több emberrel is találkozgat, hogy az ennél cifrább titkokról ne is beszéljünk, akkor úgy nyilatkozik, hogy igazán a hazugság fáj neki, nem maga a történés. Vajon mennyire lehet ez igaz, és mennyire önámítás?
Az persze érthető, hogy a hazugság fáj, senki sem élvezi a becsapják... Na jó, ez így, ebben a formában mégsem igaz, ha csak a magyar közéletet nézzük, tömegek élvezik látszólag, hogy becsapják őket. Vagyis már ennél a pontnál érdemes feltenni a kérdést: nem az illető döntött úgy, hogy nem akarja észrevenni az igazságot, noha azt olyan nagyon nem is rejtegetik a szeme elől?
Sokan döntenek ugyanis amellett, hogy szemet hunynak "magasabb rendű" célok érdekében, mondjuk az ilyen magasabb rendű cél lehet, hogy sokkal kényelmesebben élnek így, mint ha konfrontálódniuk kellene... De általában a család egységére hivatkoznak, mert az csúnyán hangozna, hogy anyagilag nekem megéri, ha elviselem a partnerem kilengéseit.
Elhiszem, hogy vannak esetek, amelyekben valaki tényleg teljesen vakon bízik, de őszintén szólva ennek a megértése számomra elég nehéz, bármiről is legyen szó. Vakon bízni luxus. Kényelmes, az biztos, egészen addig, amíg a képünkbe nem nyomják a valóságot. De hogy nem értelmes emberre vall, az is nyilvánvaló. (Vagy az értelmes ember így magyarázza önmagának is, hogy nem ment utána egyetlen gyanúnak sem, nem tett fel nyilvánvaló kérdéseket... pedig sejteni mindig sejtette, hogy valami nincs rendben.)
Mikor egy lelepleződés kapcsán a meglepett fél az egész felelősséget a "tilosban járó" partnerre hárítja, akkor ott nekem mégiscsak az az érzésem, hogy az illető ezzel a saját korábbi gyengeségét akarja leplezni. Valójában nem is akarta ő azt tudni. Nem annyira a hazugság fáj neki, hanem az a kényelmetlen tudat, hogy nem is akarta tudni az igazságot. De ilyenkor is sokkal könnyebb az áldozat szerepét felvenni, mint beismerni, hogy igen, mindent megtettem annak érdekében, hogy ne lehessen velem ezekről a dolgokról beszélni.
Nem egy sztorit ismerek, amelyben ez a motiváció felbukkan. Az elvágyódó partner próbálkozik, szeretne kommunikálni, szeretné megbeszélni, amit addig szőnyeg alá söpörtek, akár már az első félrelépés előtt... Mert nem akar hazudni. De nem hagyják, hogy őszinte legyen, blokkolják a próbálkozásait.
A másik fontos kérdés: jár-e retorzió az igazmondásért? Mondjuk első körben a vágyak őszinte felvállalásáért? Mit kap az a fél, aki nyitni akar más partnerek felé? Kinevetik, kigúnyolják, megfenyegetik, akár verbálisan, akár fizikailag, érzelmileg zsarolják-e, és így tovább? Ha ebből a repertoárból bármelyik várható, akkor vajon miért is akarna az illető igazat mondani? Illetve a másik partner miért is mondja utólag, hogy fáj a hazugság? Miért, az igazság nem fájt volna? Egyáltalán meghallgatta volna? Képes lett volna elfogadni?
A monogámia két alapvető elvárása: a "légy őszinte" és "légy minden tekintetben hűséges", valójában kizárják egymást. Erről már korábban is írtam: nincs valódi esély az őszinteségre egy olyan rendszerben, amely retorziókat helyez kilátásba még a gondolati "eltévelyedés" esetére is. Ha a partnered sértődött, mérges, durcás lesz, szeretetmegvonással büntet, ha igazat mondasz a vágyaidról, akkor nincs biztonságos környezet arra, hogy igazat mondj. Mivel ezekről a vágyakról még beszélni sem lehet, természetes, hogy elkezdődik a titkolózás és a hazugság. Mi más következhetne ebből?
De ahogy telik az idő, és ahogy az ember már a tettek mezejére lép, majd újabb és újabb vágyakat fedez fel magában, úgy válik egyre lehetetlenebbé, hogy őszinte legyen, ugyanakkor úgy válik egyre óvatlanabbá maga az illető, mert már sejti, hogy azért nem bukott le, mert a partnere nem is akarja lebuktatni. Amikor még óvatlansága következtében mégis lebukik, akkor próbál minél kevesebbet bevallani, minél kisebb jelentőségűként feltüntetni a dolgokat... Ő is érzi, hogy a teljes igazság feltárása sokkal rosszabb, mint a ködösítés. Hiszen a teljes igazságot már nem biztos, hogy kibírná a kapcsolat.
Hacsak nem nagyon korán bukik le valaki, mert annyira óvatlan, vagy mert a partnere tényleg nem a struccpolitikát folytató fajta, a hazugság valamilyen szinten biztos folytatódik. De akkor ebben a másik fél is partner, hiszen nem is szeretne mindent tudni.
Az persze érthető, hogy a hazugság fáj, senki sem élvezi a becsapják... Na jó, ez így, ebben a formában mégsem igaz, ha csak a magyar közéletet nézzük, tömegek élvezik látszólag, hogy becsapják őket. Vagyis már ennél a pontnál érdemes feltenni a kérdést: nem az illető döntött úgy, hogy nem akarja észrevenni az igazságot, noha azt olyan nagyon nem is rejtegetik a szeme elől?
Sokan döntenek ugyanis amellett, hogy szemet hunynak "magasabb rendű" célok érdekében, mondjuk az ilyen magasabb rendű cél lehet, hogy sokkal kényelmesebben élnek így, mint ha konfrontálódniuk kellene... De általában a család egységére hivatkoznak, mert az csúnyán hangozna, hogy anyagilag nekem megéri, ha elviselem a partnerem kilengéseit.
Elhiszem, hogy vannak esetek, amelyekben valaki tényleg teljesen vakon bízik, de őszintén szólva ennek a megértése számomra elég nehéz, bármiről is legyen szó. Vakon bízni luxus. Kényelmes, az biztos, egészen addig, amíg a képünkbe nem nyomják a valóságot. De hogy nem értelmes emberre vall, az is nyilvánvaló. (Vagy az értelmes ember így magyarázza önmagának is, hogy nem ment utána egyetlen gyanúnak sem, nem tett fel nyilvánvaló kérdéseket... pedig sejteni mindig sejtette, hogy valami nincs rendben.)
Mikor egy lelepleződés kapcsán a meglepett fél az egész felelősséget a "tilosban járó" partnerre hárítja, akkor ott nekem mégiscsak az az érzésem, hogy az illető ezzel a saját korábbi gyengeségét akarja leplezni. Valójában nem is akarta ő azt tudni. Nem annyira a hazugság fáj neki, hanem az a kényelmetlen tudat, hogy nem is akarta tudni az igazságot. De ilyenkor is sokkal könnyebb az áldozat szerepét felvenni, mint beismerni, hogy igen, mindent megtettem annak érdekében, hogy ne lehessen velem ezekről a dolgokról beszélni.
Nem egy sztorit ismerek, amelyben ez a motiváció felbukkan. Az elvágyódó partner próbálkozik, szeretne kommunikálni, szeretné megbeszélni, amit addig szőnyeg alá söpörtek, akár már az első félrelépés előtt... Mert nem akar hazudni. De nem hagyják, hogy őszinte legyen, blokkolják a próbálkozásait.
A másik fontos kérdés: jár-e retorzió az igazmondásért? Mondjuk első körben a vágyak őszinte felvállalásáért? Mit kap az a fél, aki nyitni akar más partnerek felé? Kinevetik, kigúnyolják, megfenyegetik, akár verbálisan, akár fizikailag, érzelmileg zsarolják-e, és így tovább? Ha ebből a repertoárból bármelyik várható, akkor vajon miért is akarna az illető igazat mondani? Illetve a másik partner miért is mondja utólag, hogy fáj a hazugság? Miért, az igazság nem fájt volna? Egyáltalán meghallgatta volna? Képes lett volna elfogadni?
A monogámia két alapvető elvárása: a "légy őszinte" és "légy minden tekintetben hűséges", valójában kizárják egymást. Erről már korábban is írtam: nincs valódi esély az őszinteségre egy olyan rendszerben, amely retorziókat helyez kilátásba még a gondolati "eltévelyedés" esetére is. Ha a partnered sértődött, mérges, durcás lesz, szeretetmegvonással büntet, ha igazat mondasz a vágyaidról, akkor nincs biztonságos környezet arra, hogy igazat mondj. Mivel ezekről a vágyakról még beszélni sem lehet, természetes, hogy elkezdődik a titkolózás és a hazugság. Mi más következhetne ebből?
De ahogy telik az idő, és ahogy az ember már a tettek mezejére lép, majd újabb és újabb vágyakat fedez fel magában, úgy válik egyre lehetetlenebbé, hogy őszinte legyen, ugyanakkor úgy válik egyre óvatlanabbá maga az illető, mert már sejti, hogy azért nem bukott le, mert a partnere nem is akarja lebuktatni. Amikor még óvatlansága következtében mégis lebukik, akkor próbál minél kevesebbet bevallani, minél kisebb jelentőségűként feltüntetni a dolgokat... Ő is érzi, hogy a teljes igazság feltárása sokkal rosszabb, mint a ködösítés. Hiszen a teljes igazságot már nem biztos, hogy kibírná a kapcsolat.
Hacsak nem nagyon korán bukik le valaki, mert annyira óvatlan, vagy mert a partnere tényleg nem a struccpolitikát folytató fajta, a hazugság valamilyen szinten biztos folytatódik. De akkor ebben a másik fél is partner, hiszen nem is szeretne mindent tudni.