Számtalanszor hallottam már, hogy micsoda disznóság nem megtartani egy esküt – konkrétan a házasságkötéskor kimondott hűségesküt. Mintha az emberek bármi másra vonatkozólag képesek lennének betartani a szavukat, vagy egyáltalán hajlandóak lennének beláthatatlan időre elkötelezni magukat. (Tisztelet a kivételnek.)
Mert annyi esze szinte mindenkinek van, hogy ne írjon alá egy visszavonhatatlan munkaszerződést, ne kösse magát holtáig egyetlen szolgáltatóhoz, sőt mitöbb, még ha akarná se tudná megtenni, hiszen minden szerződésben benne foglaltatik, hogy felbontható. (Egy életre csak a maffiának szokás elköteleződni...)
Ehhez képest a házasságokat még mindig úgy kötjük, hogy gyakorlatilag fogalmunk sincs róla, mibe megyünk bele. (Jó, Magyarországon kölcsönöket is úgy szokás felvenni, mint házasságot kötni: vakon.) Ha vallásosak vagyunk, esetleg komolyan megígérjük, hogy holtig kitartunk valaki mellett hűségben. (Bár, hogy a hűség pontosan mit jelent az esküben, azt senki nem szokta meghatározni, így aztán ki-ki a saját szája íze szerint értelmezheti.) És ezt szabad, sőt mitöbb, valami csodálatos és fennkölt dolognak szokás tartani!
Az a fekete seggű, aki nem hajlandó házasodni, azt kell hátrányos helyzetbe hozni, aki így vállal gyereket, az a béna, aki nem képes rávenni egy férfit vagy egy nőt arra, hogy olyan béklyókat vegyen magára, amelyeknek súlyával nincs tisztában... És nem az merül fel megoldásként, hogy a házasságkötéskor elhangzó ígéretek legyenek választhatóak, hanem az, hogy jajgassunk a mai fiatalság felelőtlen (?), önző viselkedése miatt, aztán meg azon csodálkozzunk, hogy mennyi a válás, merthogy régen senkinek eszébe nem jutott válni. Na persze, mikor nem is lehetett válni, csak valami elképesztő bonyolult módon elérni, hogy az Egyház semmisnek tekintse a házasságot, vagy a válás egyenlő volt a teljes anyagi és főleg erkölcsi romlással, az volt a szép. Arról is sokszor említést tettünk már, hogy a történelemben először van rá példa, hogy ilyen magas életkort érjenek el az emberek, mégpedig tömegesen: ettől a házasságok is sokkal hosszabbak lettek – már, amelyik megmarad...
A holtomiglan-holtodiglan hűség helyett ki lehetne találni másfajta esküszövegeket is. Nemrég olvastam valahol, hogy Brazíliában létezik is olyan alternatív házasságkötési ceremónia, amelynek során megkérdezik a feleket, vajon hagyományosan akarnak-e esküdni, vagy a szabadságot választják. (Ez persze nyilvánvalóan nem katolikus templomban kötendő házasságokra vonatkozik.) A szabadság választása annyit jelent, hogy a vőlegény és a menyasszony nem is tesz ígéretet a szexuális hűségre. Eleve belekalkulálja a szerződésbe a hűtlenség lehetőségét. Ebben az esetben persze nem is igazán beszélhetünk hűtlenségről, mindössze arról, hogy már mindjárt kezdetben nem hintünk port egymás szemébe, és nem ígérgetünk felelőtlenül.
Persze attól, hogy léteznének alternatív házassági eskük, még senki nem garantálhatná, hogy mindenkinek lenne is bátorsága azt a verziót választani, amely nem ígér sírig, de legalábbis válásig tartó hűséget. Huszonévesen, lila ködfátyol hatására kötött házasságok esetén nincs meg még a megfelelő élettapasztalat ahhoz, hogy felkészüljünk az összes eshetőségre. Nem ismerjünk se önmagunkat, se a másikat, se a párkapcsolatok általános törvényszerűségeit, és ha ezerszer is azt látjuk magunk körül, hogy szinte senkinek nem sikerül a csoda, mi akkor is kötjük az ebet a karóhoz, hogy kivételek leszünk. (Jó, mindig vannak józanabb lelkek, akik már huszonévesen is sejtik, hogyan működik a rendszer, de úsznak az árral, mert pontosan látják azt is, hogy alternatívnak tűnő elképzeléseiket kevesen díjaznák, és csak maguk alatt vágnák a fát..)
De ha akár tisztában is vagyunk a veszélyekkel, egyszerűen snassznak, kicsinyesnek (?) érezzük, hogy ne tegyünk bele mindent vakon abba az egy kapcsolatba. Főleg, ha akkor még semmink sincs, a majdani vagyonmegosztás sem merül fel kérdésként... Minél később köttetik egy házasság, annál tudatosabban alakítják a résztvevők saját szabályaikat. De ha azt nézzük, hogy a törvények és a társadalmi szokások milyen irányba hatnak, akkor meg kell állapítanunk: nem, hogy megvédenének bennünket saját hülyeségeinktől, de teljes erővel taszítanak a felelőtlen, és életre szóló döntések felé. Persze, ha gyerekvállalásról is szó van (ahogy legalábbis elméletben a házasságok többségénél ez a helyzet), tény, hogy ahhoz hosszú távú elkötelezettség kell (vagy legalábbis előnyös, ha van). A (nyugati) társadalomnak maximálisan érdekében áll, hogy minél több gyerek szülessen, és hogy a gyerekeket a szülők fel is neveljék. Ezzel nincs is semmi gond – kivéve azt a részt, hogy olyan dolgokra is rábírnak ezáltal, amelyek a gyerekek közös felneveléséhez nem szükségesek. Sem az érzelmi, sem a szexuális kizárólagosság nem szükséges ahhoz, hogy gyereket neveljünk, noha ezt a tévhitet sokan vallják magukénak.
De térjünk vissza az alternatív esküszöveghez. Mert az egy dolog, hogy van-e bátorságom odaállni a család elé, és felvállalni, hogy én a szabadságot választom, noha megnősülök/férjhez megyek, ha ez az opció adott, de ha az opció még csak nem is létezik, akkor aztán nem tehetek mást, minthogy megígérem azt, amivel nem értek egyet teljesen. Ha még csak fel sem merül a lehetősége, hogy ne a szokásos, roppant megható, de valljuk be, valójában szinte vállalhatatlan ígéreteket teszünk, miközben zokog a fél templom, akkor vagy egyáltalán nem házasodunk, vagy már a kezdetek kezdetén hazudunk. És valami azt súgja, elég nagy azoknak az aránya, akik már a kezdetek kezdetén se gondolják komolyan, amire igent mondanak. (Hányan kötnek pl. egyházi házasságot úgy, hogy sose jártak templomba, és nem is hívők, de bizonyos rokonok szerint az olyan szép?)
A másik probléma az időfaktor. Túl hosszú időre előre nem szabadna ígérnünk. Huszonéves énünk nem vállalhat felelősséget harminc, negyven vagy ötven éves énünk érzéseiért. Mi lehetünk olyan naivak, hogy felelősséget vállalunk, hiszen még semmi élettapasztalatunk nincs, egyszerűen nem szabadna megengedni, hogy ezt tegyük. A műsor- és érzelmi, vágybeli változáshoz való jogunkat mindenképp fenn kéne tartanunk. Lehet, hogy nem változunk meg olyan alapvetően, és az érzéseink is elég szilárdak maradnak. Lehet, hogy soha nem fogunk mást kívánni, mint akivel egyszer összebútoroztunk. De mennyi esély van erre? 1:10.000-hez? Ha nem kalkulálunk a változásokkal, akkor milyen alapon reméljük, hogy működni fog a dolog? Ez pont olyan, mintha nem kalkulálnánk azzal, hogy meg fogunk öregedni, meg, hogy olykor-olykor megbetegszünk.
Az egyik legnagyobb csapda persze az egzisztenciális összefonódás. Csak a leggazdagabb, és legigazságosabb társadalmakban nem merül fel az anyagi ellehetetlenülés problémája, mikor válásról esik szó. A teljes érzelmi és szexuális, szellemi és spirituális eltávolodás is végbe mehet, ha két ember nem képes anyagilag elválasztani egymástól a sorsát... Vagy csak olyan áldozatok árán lenne képes, amelyek meghaladják a lelkierejét...
Egy ideális világban csak azok élnének együtt, akik valóban együtt akarnak élni, és senki nem ragadna benne egy kapcsolatban anyagi okok miatt, vagy rosszul, esetleg jól értelmezett felelősségtudatból, de hát hol vagyunk az ideális világtól? Soha nem volt, és soha nem is lesz olyan világ, ahol minden egészséges, munkaképes és nagykorú ember hajlandó vagy képes gondoskodni magáról, soha nem lesz olyan világ, amelyben az érzelmi zsarolás százféle módja nem teszi élhetetlenné az emberi viszonyokat.
Aki teljes átláthatóságról beszél érzelmi/szexuális vonatkozásban, az igen gyakran elfelejti, hogy a viszonyok nem csak ebben a tekintetben kuszák. Őszinteségért őszinteséget. Ne csak a hűséget tekintve legyen átláthatóság, hanem minden egyéb téren is. Legyen átlátható, hogy ki miért nem hajlandó felnőni és eltartani magát, ki miért hisztizik kicsiségek miatt, költi a pénzt, aminek az értékével nincs tisztában, ki miért gondolja azt, hogy nem tartozik ugyanannyira részt venni a házi munkában, mint a másik... Legyenek átláthatóak a játszmák, a zsarolások... Vagy ehhez már senkinek sincs kedve?
Ti milyen alternatív esküszöveget tudnátok elképzelni a mai fejetekkel, amelyet teljes mértékben fel tudnátok vállalni? Mit fogadnátok el a partneretektől, és mi az, amiről már úgy éreznétek, hogy olyan kevés, hogy ha csak ennyit ígér meg, nem is érdemes összeházasodnotok? Mennyi időre vállalnátok bármit is? Vagy inkább az újratárgyalhatóság rendszerét kellene bevezetni? Mondjuk 5 évenként kötelező lenne újra megfogalmaznunk, hogy mit tudunk vállalni és ígérni?