Noha nem strandra készültem, de valami olyat szerettem volna, amit akár ott is olvashatnék. Egy szórakoztató nyári olvasmányt. Így esett a választás a Emily Henry Strandkönyvére. Nem illik hozzá a címe, sőt, szerintem megtévesztő, de annyiban azért jogos, hogy van benne vízpart és romantikus sztori. Viszont arra nem számítottam, hogy beletenyerel a hűtlenségi témába. 



Hogy mennyire életszerű a probléma, nem tisztem megítélni, de inkább arra hajlok: nem igazán létezik olyan férfi, aki kényszert érezne arra, hogy bevallja a lányának, ráadásul csak posztumusz, vagyis a halála után kézbesítendő levelekben, kivel és miképp folytatott szerelmi viszonyt a házassága alatt. Ráadásul az egészet úgy rendezze el, hogy a volt szeretője megjelenik a temetésén és teátrálisan odamegy a lányhoz, akinek halvány sejtelme se volt ennek a szeretőnek a létezéséről. (Míg a feleség tudott róla.)

Persze, ha az író nem talál ki ilyen lesújtó leleplezést, akkor a főszereplő nem kerül dilemmába és nem indul el a sztori. A sztori elindulásához feltétlenül drámai kiborulás kell, amit ebben az esetben tulajdonképpen az okoz, hogy a lány rájön: a szülei tündérmese-szerű házassága mégse volt olyan tökéletes, ahogy ő azt elképzelte és ahogy eljátszották neki. De ha belegondolunk, arra is rájöhetne, hogy lehet két embert szeretni egyidejűleg. Vagy arra is, hogy egy gyerek soha nem értheti meg a szülei szerelmi életének rejtelmeit és nincs is köze hozzájuk. 

Persze kérdés, jó-e úgy tenni egész életünkben, mintha a monogámia működne, miközben egyáltalán nem működik az esetek 90%-ban, tehát valójában folyamatosan szembeköpjük önmagunkat és a valóságot, mikor azt vetítjük a környezetünknek, de főleg a gyerekeinknek, hogy ezért kell küzdeni és ha nem sikerül, az a mi hibánk, nem a rendszer működésképtelen. 

De a regénybeli apa nem ezt hozza ki a történetből. Ő csak könnyíteni akar a lelkén, meg persze átörökíteni a titkos tóparti ingatlant, az egykori szerelmi fészket a lányára (bár ahhoz, hogy a lány örököljön, az egész sztori nem lett volna szükséges). 

Az posztumusz apai önleleplezést egyébként az is súlyosbítja, hogy a férfi hirtelen hal meg, és a lány igazából apuci kis tündére volt egész életében (egyke és nagyon apás), aki valójában nem is az anyja helyett haragszik a férfira, hanem azért, mert utólag ő maga féltékeny a szeretőre. Mert úgy érzi, hogy ezzel megkérdőjeleződik a saját szerepének fontossága és ez az egész világát megrengeti. Érezni vélek itt némi Elektra-komplexust, amit a végén feloldanak a levelek (mert azoknak az elolvasására csak hosszú idő után kerít sort): kiderül, hogy de, mégiscsak a kislány volt a férfi legfőbb szerelme, és hozzá képest a szerető labdába se rúghatott. Micsoda megkönnyebbülés!

Közben persze alakul egy saját szerelmi sztori is, amelyet állandóan beárnyékol az apai hűtlenség és a választott pasi állítólagos promiszkuitása: merthogy az illető sose volt hűtlen, csak a kapcsolatai nem tartottak egy hónapnál tovább. Időközben kiderül, hogy ez már a múlté, ugyanis a férfi nős, és válófélben van, és naná, hogy akkor kerül elő a hűtlen feleség, mikor a főszereplő már összemelegedett a sráccal. 

A befejezés természetesen totálisan monogám és holtomiglan-holtodiglan, mert a romantikus regényekben ez már műfaji sajátosság (amúgy a szövegben ezen gúnyolódik is a főszereplő által ajnározott férfi, aki teljesen más jellegű könyveket ír). És nyilván nem lenne bestseller, ha nem arra futna ki az egész, hogy minden párnak kötelező ezzel a kizárólagossági hiedelemmel nekivágnia a közös jövőnek.