Erre a kérdésre rengeteg válasz létezik, nyilván sokan vágynak arra, hogy együttélős kapcsolatban éljenek, de vajon milyen keretek között? Nincs két egyforma együttélős kapcsolat, még ha a külső szemlélő számára nagyon hasonlítanak is egymásra ezek a formációk. Az mindenesetre szinte borítékolható, hogy az együttélés meglehetősen sok korlátozással jár, vagyis a szabadságunk egy részét akkor is fel kell áldoznunk, ha nem monogám jellegű az az együttélés.
Mert akivel egy háztartáson osztozol, az lesz a bázis kapcsolatod, és elvárja, hogy őt priorizáld, míg a többiek csak másod- vagy harmadrangúak lehetnek. És nem számít, hogy kit szeretsz vagy kívánsz jobban. Mert lehet, hogy azt kívánod, aki valamiért nem tud veled élni, vagy nem is akar, vagy te nem akarsz kilépni a már meglévő, működő, de esetleg szexuális értelemben kihűlt kapcsolatodból.
Ha az életünk viszont úgy alakult, hogy évek óta az egyedülálló szeretői státusz az osztályrészünk, akkor nagyon kicsi annak az esélye, hogy a kedvesünk vagy kedveseink feladása nélkül szert tehetnénk egy együttélős kapcsolatra. Még ha vágynánk is rá: ki akarna összeköltözni valakivel, akinek már van 1-2 partnere és őket meg is szeretné tartani? Talán még a legnyitottabb poliamorok se ennyire toleránsak.
Hiszen az, hogy együtt élünk valakivel, messze nem csak a puszta lakótársi viszonyt jelenti. Közös teherviselés, a házimunka megosztása, közös projektek – gyereknevelés, ha fiatalabbak vagyunk, otthonteremtés, a rokonokkal való kapcsolattartás, adott esetben ennek minden előnyével és súlyos hátrányával együtt. Ügyintézés, egymás ápolása betegség esetén, egymás anyagi támogatása, akár eltartása, ha arra kerül a sor.
Gondolhatjuk azt, hogy összeköltözni nem több annál, hogy egy lakásban fogunk aludni és lesz, aki főzzön ránk, vagy lesz, akire muszáj főznünk… Olyan alapvetően változtatja meg a kapcsolatot, ami teljesen beláthatatlan. És igen, rengeteg előnye is van/ lehet, meg rengeteg hátránya is. Úgy érezhetjük, hogy biztonságban vagyunk, de sok esetben ez csak látszólagos. Van, aki tényleg biztonságban érezheti magát, van, akinek ez a helyzet inkább nyűg, több a hátránnyal, mint előnnyel jár.
Mindenki megélése más. Ha nagy nehezen vergődtünk csak ki egy csapdahelyzetté vált házasságból és boldogan lélegeztünk fel, hogy megszűnt az életközösség, nem egykönnyen lépünk bele hasonlóba… Talán eljátszunk a gondolattal, mert egy másik emberrel teljesen más lenne – és az tényleg marhaság, hogy minden lehetséges kapcsolatunk ugyanúgy fog végződni, hiszen minden partnerünk más és mi is rengeteget változunk --, de ha időközben hozzászoktunk a szabadsághoz, ami abból fakad, hogy senki nem vár haza (talán a gyerekeink igen), és senkinek nem tartozunk elszámolással, akkor arról nagyon nehéz lesz lemondani.
Az, hogy egyenlő mértékben legyen jelen az életünkben a biztonság és a szabadság, szinte kivitelezhetetlen. Olykor nem is igazán merül fel, hogy választhatunk a kettő között, mert az életünk úgy alakul, hogy hirtelen kizuhanunk az addigi biztonságból és meg kell tanulnunk egyedül repülni. Éppen ezért nem is igazán érdemes túlságosan belekényelmesedni a biztonság illúziójába. És feladni minden szabadságunkat azért cserébe, hogy azt higgyük: mindig velünk lesz a partnerünk. Mert előfordulhat, hogy egyszer csak már nem lesz velünk, talán önhibáján kívül…
A biztonságot egyébként sosem érdemes egy emberre építeni. Először is, önmagunkra számíthatunk leginkább, amíg van erőnk, teremtsük meg saját magunk hátországát. És legyen olyan háló körülöttünk, ami párkapcsolattól függetlenül megtart, ha baj történik. Ha pedig fontos a szabadság, azzal is okosan éljünk. Persze, nem arról van szó, hogy a szabadság iránti igény kiélése egyenlő meglévő partnereink érzéseinek semmibe vételével. De legyünk ebben tudatosak: nem adunk-e fel valamit egy vélt illúzióért cserébe… Legyen az éppen a biztonság vagy a szabadság.