Gyakran elhangzik, hogy a hűtlenségben nem is az a legrosszabb, hogy a partner valaki mással is lefeküdt, hanem az, hogy erről nem beszélt, se előre, se utána. Úgymond nem adott lehetőséget arra, hogy a társa döntsön róla: ilyen körülmények között is folytatni akarja-e a kapcsolatot.



Máskor meg pont az a baj, hogy a partner azzal áll elő, hogy neki nem elég a monogámia, és nyitott kapcsolatot akar: mert ha titokban csinálja, ám legyen, de ilyen pofátlanul közölni valakivel, hogy nem tud eleget nyújtani, szörnyen sértő.

Azt se szokták értékelni, ha az illető ugyan nem közöl semmit, de nyíltan flörtöl és lép félre, mindenki szeme láttára. Ilyenkor a partnere végképp nem hányhatja a szemére, hogy megtévesztés áldozata lett és előtte titkolóznak, viszont iszonyú megalázónak tarthatja, hogy mindenki tud róla, milyen csélcsap a férje/felesége.

Úgy tűnik, hogy semmilyen hozzáállás nem jó, mindegyikbe bele lehet kötni, akár őszinték vagyunk, akár titkolózunk, akár diszkréten csináljuk, akár nyíltan, semmiképp nem kerüljük el az ítéletet. Persze, ha nagyon diszkrétek maradunk, akkor esetleg sosem bukunk le, és így meg sem ítélnek, de én még olyat, aki sokáig szeretőzött, hűtlenkedett, és nem bukott le, nem láttam.

Múltkor szóba került, hogy a hűtlenség nem etikus - de tudjuk, hogy létezik etikus hűtlenség: a nyitott kapcsolatban, amelyben egyértelmű, hogy mindkét félnek joga van mással is szexelni. Az már részletkérdés, hogy érzelmi kapcsolathoz is van-e joga, illetve van-e korlátozás arra vonatkozólag, hogy hányszor, milyen gyakran, hol, hol nem, kivel és kivel nem csinálhatja. Minden korlátozás természetszerűleg azt hozza magával, hogy a szabályokat előbb-utóbb megszegi valaki. És akkor megint előáll az egyes számú eset, hogy "hazudtál, nem tudtam dönteni, hogy így is akarom-e folytatni", és a többi.

Ráadásul nem mindegy, hogy ezt az őszinte, közös megegyezésen alapuló kísérletet ki kezdeményezi. Ha a férfi az, akkor a legtöbb nő azt gondolja, hogy csak kényelemből csinálja, mert hűtlenkedni akar, de nem szeretné viselni annak kellemetlen következményeit, ha nő kezdeményez, akkor elsősorban azért teszi, mert a férfiak úgyis hűtlenek, és így magának is kivívja a jogot.

Nem csak a partnerrel, hanem a család többi tagjával kapcsolatban is létezik diszkrét illetve nyíltan felvállalt viselkedés. A kommentelők között is többen vagyunk, akik már nem hűtlenkednek, hiszen elváltak, külön élnek, de a gyerekeik előtt nem szeretnék felvállalni a szeretői kapcsolatukat (akár, mert a szeretőjük nem független, akár, mert több partnerük is van), így maradnak a félig rejtőzködő életmódnál.

Mások mindenki véleményére fittyet hányva nem csupán a partnerük, hanem az egész család számára nyilvánvalóan lépnek félre - itt csalásról nem is beszélhetünk, hiszen semmiféle megtévesztés nincs.

Nagy kérdés, hogy melyik jobb: a diszkréció, amely által hamis képet festünk önmagunkról, és csak évek múltán leszünk képesek őszintén beszélni az érzéseinkről, vagy a nyíltan felvállalt kalandok, amelyek olyan ellenérzéseket kelthetnek a gyerekeinkben, hogy azok miatt ők maguk akkor is kitartanak majd egy kapcsolatban, ha az szexuálisan egyáltalán nem működik. (Ilyen példát is ismerek.)

Ráadásul ott van a szülőkre háruló szexuális nevelés kérdése: hogyan beszéljünk őszintén a szexről a gyerekünknek, ha titkos életet élünk? Hogyan mondjuk el, hogy az apjával sose volt orgazmusunk? Ja, ezt ne mondjuk el? Akkor mit mondjunk? A szexológusok általában vagy normálisan működő párkapcsolatot vizionálnak, vagy elvált szülőket, ha a gyerekek neveléséről van szó: az, hogy valakinek szeretője vagy szeretői vannak, vagy éppen évek óta nem szexelt, hiába él házasságban, hogy az érzelmi élete titokban folyik, fel sem merül... Pedig legalább annyi emberre jellemző helyzetek ezek, mint az alapértelmezett, normálisnak mondott életvitel.

Nem tudom, mi a jobb, és valószínűleg más sem tudja: ki-ki habitusának megfelelően fogja intézni ezeket a dolgokat, és közvetít üzeneteket a gyerekeinek. De az teljesen hiteltelen, ha a monogámia keretein kívül élve meg sem említem, hogy van más, mint a holtomiglan, holtodiglan.

Mivel most kerültek ki a Nyitva c. film plakátjai az utcákra, jó alkalom lehet ez arra, hogy a gyerekekkel ilyen témákról beszéljünk, már csak azért is, mert kérdeznek. (Az enyémek épp tegnap, a buszmegállóban.) A filmet igyekszem megnézni, és majd posztot is írok róla.