A Francia rúdugrás nevezetű darab (szextett) már megy egy ideje, de én csak most botlottam bele: a nemrég nyílt Hatszín Teátrum tűzte műsorára. Korábban másutt is bemutatták, ráadásul majdnem azonos szereposztásban és ugyanebben a rendezésben: a szerző, Mohácsi István maga a rendező is. Bár bizonyos kritikusok fintorogtak, nekem semmi bajom nem volt a rendezéssel. Maga a mű nagyon szórakoztató, mi végignevettük, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki a szabadszájú, olykor vaskos tréfáktól sem riad vissza, és szereti a bohózatokat.



Bevallom, én imádom a vígjátékokat, és Mohácsi István kihozta ebből a műfajból, amit csak ki lehetett hozni, tetszettek a nyelvi megoldásai, volt a darabban néhány nagyon frappáns beszólás, és persze olykor kicsit erőltetettebb is, de két órán keresztül sikerült szórakoztatni a nagyrészt negyven feletti közönséget, és senki nem távozott csalódottan.

Na jó, egy kicsit én azért csalódtam: lelövöm a poént, az egymást keresztbe-kasul csaló, össze-vissza szexelő párosok a végén visszatalálnak eredeti partnerükhöz, a szinglik eljegyezik egymást, és ami politikailag még korrektebb, az egyik nőnek még a terhességi tesztje is pozitív lesz… Vagyis hiába a sok kavarodás, hiába unt rá mindenki a partnerére és szexelt mással, a végkicsengéstől megnyugodhat a nagyérdemű: marad a házasság, mint a történetek szokásos befejezése.

Egyszer régen, úgy öt éve már írtam erről egy rövid posztot: vajon miért van az, hogy a hűtlenséget vagy csak tragédiában, vagy csak komédiában képesek ábrázolni a szerzők? Egyfelől ott van az Otelló (ahol nincs is igazi hűtlenség), vagy a Parasztbecsület, másfelől a bohózatok világa (visszavezethető egészen az ókori komédiákig – a még ma is játszott darabok közül a Hetvenkedő katonát említhetném). Őszintén szólva én a szerelmi drámákat, amelyek halállal végződnek, egyáltalán nem szeretem, még akkor se, ha szép a zenéjük, a komédia szókimondását viszont annál inkább. Csak kár, hogy a felhőtlen szórakoztatásnál tovább nem mer menni, és miközben megmutatja, milyen hamisak az „értékek”, amelyek köré az életünket szervezzük, az alternatívákat is nevetségessé teszi. Mert ugyan látszik, hogy a monogámia működésképtelen és boldogtalanná tesz, na de többpartnerűség se jobb, és ugyanolyan szánalmas – üzeni a bohózat.

Vagyis az ezerszer lesajnált monogámia csak azért, mert ehhez jobban hozzászoktunk, mégis diadalmaskodik, pedig nyilvánvaló, hogy ha folytatnánk a darabot, akkor ugyanilyen stílusban menne tovább a hűtlenkedés és a hazudozás. Tehát a monogámia látszólagos diadala valójában egyszerű porhintés, és az élet savát-borsát mégiscsak az adja, ha kalandozunk.

Hogy ne csak elméletben beszéljek a bohózatokról, nézzük a konkrét darabot: két házaspár jelentkezik be egy vidéki hétvégére egy olyan pszichológushoz, aki a csoportos párterápia módszerét javasolta nekik. Noha ismerősöket nem szabadna így összeereszteni, nyilván hamar kiderül, hogy a két házaspár ismeri egymást, mi több, a férjek a legjobb barátok, és mivel bohózatban vagyunk, az is rögtön sejthető, hogy a párosok tagjai keresztbe szeretők. Odahaza senkinek se megy a szex, a szeretőkkel azonban nagyszerűen működik. Az is jellemző, hogy míg a házaspárok egymással borzalmasan beszélnek – mind kettesben, mind mások előtt –, addig a szeretőjükkel egész kedvesek és megértők tudnak lenni.

Adódhatna a megoldás, hogy akkor miért nem cserélnek párt végleg és miért nem válnak el: de ezt igazából egyikük sem akarja. Mert valahol azért kényelmes a jelenlegi helyzet: az otthonülő „buta szőke” (Zsuzsa) élvezi, hogy vezérigazgató férje (Ákos) eltartja, a karrierista domina (Kati) meg jól elvan a róla minden tekintetben gondoskodó, rá főző, lábát masszírozó teszetosza partnerével (Gyula) – annak ellenére, hogy nonstop alázza. A kapcsolatok teljesen mérgezőek, de úgy vannak vele, hogy nekik így is jó, de legalábbis a másik verzió nem lenne sokkal jobb…

A férjek sem nagyon igyekeznek kifelé a házasságukból, noha Ákosnak, az ügyeletes macsónak két szeretője is van (Kati és a jóval fiatalabb titkárnő, Anikó), viszont ő már megállapította magában, hogy előbb-utóbb úgyis minden nőre ráun, egyszer már elvált, akkor minek váljon el ismét, ha a harmadik nejét is megunná – inkább marad a jelenleginél.

A darab két szingli szereplője, Ernő, a pszichológus, aki a maszturbálásból írta a doktoriját (ami egyszersmind hobbija is), és Anikó, aki azért jött, hogy végre elszakítsa a főnökét annak feleségétől (aki egyébként korábban szintén a titkárnője volt), ugyancsak furcsa pávatáncot járnak egymás körül. A műfaji szabályok alapján kötelezően ajánlott, hogy a két független egyed a végére egymásra találjon, noha Ernő igazából nem lelkesedik a partneres szexért, Anikó pedig Ákost akarja megkaparintani.

Persze az is kiderül, hogy ők már korábbról ismerik egymást: Ernő az egyetemen Anikó tanára volt, és a lány ilyen minőségében elvileg tisztelné, csakhogy a pszichológus túlságosan is csorgatta a nyálát utána, és ez megfordítja a hierarchiát. Anikó ezt szépen ki is használja, mikor ráveszi volt tanárát, hogy hadd maradjon a párterápiás hétvégén, ahol semmi keresnivalója. Ernő annyira beindul, hogy egy meggondolatlan pillanatában megkéri a lány kezét, aki nevetne visszautasítja, és mikor kiderül, hogy ugyanazon titkos libertinus társaság tagjai, csak a nő az ún. madame, a pszichológus meg csak a Freud zsöllyében kisinas, az alá-felé rendeltségi viszony még hangsúlyosabb lesz a lány javára.

Mindaddig, amíg ki nem derül (ugyancsak megszokott bohózati fordulat), hogy a szerencsétlen kis maszturbálós pszichomókus milliárdos… Ennek fényében Anikó már mégsem Ákost akarja megfogni férjnek, hanem Ernőt, aki persze azonnal húzódozni kezd, mert minden csak addig érdekes, amíg meg nem valósul. Végül Anikó talpraesetten eljegyezteti magát a még Ákostól kapott gyűrűvel, majd a darab utolsó percében megkapja vőlegényétől kapcsolatuk első lekezelő, nagyon szemét mondatát – annak örömére, hogy Ernő már birtokon belül van, azonnal beindul nála a házastárs megalázása-mechanizmus.

Az is műfaji sajátosság persze, hogy minden szereplőt szánalmasnak és esendőnek ábrázol: egyik sem jobb a másiknál, egyik sem okosabb, jellemesebb vagy bátrabb, mint a többiek. Éppen ezért azt a megszokott tévhitet is nagyszerűen alátámasztja a darab (és a bohózatok általában), hogy nem érdemes váltani, mert semmivel sem járnánk jobban egy másik nővel/férfival, mint az aktuális partnerünkkel. Ami nyilvánvalóan szintén hülyeség, még ha bizonyos esetekben igaz is – másokban viszont nem.

A bohózatot mindennek ellenére érdemes megnézni, jó szórakozást!

Fotó: Port.hu