A „lebukás” tulajdonképpen már megvolt, de mégsem in flagranti, mert nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok. Vagyis a feleség választhatja azt az utat, hogy mindent tagad. Vagy azt, hogy tiszta vizet önt a pohárba és megbeszélik, hogy mi is van tulajdonképpen. Mivel már nem is ez az első eset, tulajdonképpen az lenne logikusabb, hogy őszinték egymással.
Persze a barátnőm azonnal másképp döntött. Azt ugyan nem tagadta, hogy boldogtalan, de azt igen, hogy lenne valakije… Nem hisz abban, hogy javíthatna a házasságán, abban sem, hogy a kendőzetlen őszinteség bárhová vezetne, így inkább halad tovább a titkolózás és a tagadás útján.
Hogy én nem tenném, az nem jelenti azt, hogy rosszul döntött. Tulajdonképpen a jelek szerint a férj pont ezt szeretné hallani. Hogy ő képzelődik, hogy a viszony nem is létezik, vagy ha mégis, nem olyan fontos… Talán neki csak az a lényeges, hogy megbizonyosodjék róla: a feleség nem akar válni, nem akarja felrúgni a közös életüket.
Noha a mainstream-be tartozó pszichológusok hivatalból azt szokták mondani, hogy csak az őszinteség működik, hogy egy viszonyon csak akkor lehet túljutni párként, ha mindent kiteszünk az asztalra, az élet nem ezt igazolja. Igenis léteznek párok, akik attól tudnak együtt maradni és működni, mert nem teljesen őszinték. Simán lehet, hogy a hűségét bizonygató fél se hűséges, vagy nem volt mindig az, de ő sem akarja megnyitni ezt a témát.
Ha valaki olyan nagyon utána akar menni, nagyon fel akarja tárni, akkor nem lehet újra és újra elhárítani, mert nem fog mindent elhinni, csak, mert neki jólesik hallani, amit a férje vagy a felesége mond. Aki tudni akarja az igazságot, az nem hagyja annyiban, nem telnek el újabb hónapok a következő szembesítésig… Az addig fogja verni az asztalt, amíg ki nem derül az igazság vagy annak a lényegi része.
Ha tehát abba a helyzetbe kerülsz, hogy a társad nem teljesen biztos benne, hogy viszonyod van, csak sejti és bátortalanul, félszívvel szóba hozza, akkor dönthetsz úgy, hogy mindent bevallasz, de lehet, hogy éppen ezzel billentenéd át azon a peremen, ami addig viszi, hogy el akarjon válni… Míg ha tagadsz, és bizonygatod, hogy mennyire szereted (persze ezt abban az esetben tedd csak, ha tényleg…), akkor lehet, hogy épp ennyire van szüksége ahhoz, hogy el tudja fogadni a helyzetet. Mert ennél többet nem is akar tudni.
Ha már egyáltalán nem tudod őszintén azt mondani, hogy szereted, mert elmúlt… Vagy soha nem is volt meg benned az a fajta rajongás, ami másokat a kapcsolatuk elején jellemzett, és nem nagyon bánod, ha elválnak útjaitok, akkor lehet, hogy jobb színt vallani, persze ebben az esetben is fontos mérlegelni, hogy mekkora szenvedést okozol másoknak… Nem feltétlenül csak a partnerednek, hanem a gyerekeidnek és akár magadnak is.
Vannak párok, akiket felszabadít az igazság, még akkor is, ha átmenetileg szenvednek is egy csomót, de például végre őszintén beszélhetnek a vágyaikról vagy megegyezhetnek abban, hogy megpróbálnak javítani a kapcsolatukon, vagy abban, hogy kinyitják és együtt vagy külön-külön keresnek külső partnert… Ugyanakkor eljuthatnak addig is, hogy tényleg jobb külön folytatni, amit egyébként talán még sokáig nem mertek volna kimondani. A lebukás lehet valami pozitívnak az elindítója, de sose lehet tudni, ki hogy reagál rá.
Persze az sem mindegy, ha már egyszer nem akarsz válni, hogy mennyire tudsz diszkrét maradni, ami a viszonyodat illeti. Intézheted a dolgot elővigyázatosan, óvatosan, nem éreztetve a férjeddel, feleségeddel, hogy ő már nem fontos, nem rohangálva el otthonról minden áldott nap… Ha belehabarodunk a szeretőnkbe, akkor ez sokkal nehezebb, mert még akkor is üveges tekintettel nézünk a világra, ha éppen másra kéne koncentrálnunk.
Ezért is szokott éppen akkor kiderülni az ilyesmi, ha erős érzelmeket mozgat meg, illetve, ha a viszony éppen válságba kerül és már nem a boldogság, hanem a kétségbeesés sugárzik rólunk. Miközben megindokolni nem nagyon tudjuk ezt a kétségbeesést.
A legegyszerűbb persze, ha alacsony intenzitású a szeretői kapcsolatunk, de ezt nem mindig lehet jól szabályozni… Meg ha épp azért van szeretőnk, hogy úgy érezzük: újra élünk, akkor a kis intenzitás pont, hogy nem fog segíteni.