Alább a Vissza a mamahotelbe (Retour chez ma mère) című francia film rövid tartalma következik, aki előbb inkább megnézné, és nem akarja, hogy az összes poént lelőjem, annak irány a youtube.



A hatvanas éveiben járó Jacqueline egyedül él kényelmes lakásában a macskájával, és szenvedélyes viszonyt folytat a negyedik emeleti szomszéddal. Férje egy éve halt meg, három gyereke már rég kirepült, de a legkisebb, a negyven éves, elvált Stéphanie hirtelen tönkremegy, elveszti minden pénzét és a lakását is, így kénytelen visszaköltözni a mamához.

Jacqueline persze befogadja, de mivel úgy érzi, hogy a lánya nem értené meg a szomszéd Jean-nal folytatott kapcsolatát, titkolózik előtte, és nagyon furcsán viselkedik: ezért aztán Stéphanie arra gyanakszik, hogy az anyjánál kezdődő Alzheimer jelei mutatkoznak.
Miközben ő igyekszik munkát találni, az anyja arra az elhatározásra jut, hogy végre bevallja a gyerekeinek, mi van régi ismerősük, Jean és közötte, de ezt a vallomást egy kellemes családi vacsora utánra szeretné időzíteni, és az a vágya, hogy egyszerre mondhassa el a dolgot mind a hármuknak (Stéphanie-nek egy bátyja és egy nővére van még).

Jacqueline minden percről percre eltervez, az aperitifet, a főétkezést, az italokat, a desszertet, és kiszámolja, hogy mikor érnek majd ahhoz a pillanathoz, amikor Jean-nak be kell csöngetnie, hogy csatlakozzék a kis társasághoz.

A dolgok persze egyáltalán nem úgy sülnek el, ahogy eltervezte. Stéphanie és a nővére, Carole, hajba kapnak, mert az idősebb testvér örökké féltékeny a kisebbre, még így is, hogy Stéphanie mindenét elvesztette, ráadásul Carole a férjét is folyamatosan cseszteti, míg az végül el nem menekül a kedélyes családi vacsoráról.

Mikor a meghívott díszvendég, a szerető becsönget, a káosz teljes, és persze teljesen alkalmatlan a pillanat arra, hogy a mama bemutassa a szerelmét, és úgy tesz, mintha egy alkalmatlan szomszéd jött volna vajat kérni. Mivel azonban meg kell neki valahogy magyaráznia a férfinak, mi történt, az éjszaka közepén megpróbál kisurranni a lakásból, hogy felmenjen a negyedikre. Stépanhie azonban éber, és nem hagyja csak úgy elmenni.

A mama azt a mesét találja ki, hogy a pályaudvarra igyekszik, valami nőrokont akar meglátogatni Avignonban, és el tud menni egyedül is, de a kislánya nem engedi, persze kikíséri a vonathoz, a szerencsétlen mama az utolsó pillanatban kénytelen leugrani a szerelvényről, hogy visszamehessen Jeanhoz…

Ezen a ponton már úgy érzi, hogy hiba volna elmondani a gyerekeknek, milyen boldog ezzel a férfival, mert őket ez egyrészt nem érdekli, másrészt megvannak a maguk gondjai, de aztán, mikor újra összegyűlnek a lakásban, és tisztázzák a félreértéseket (mivel ez egy vígjáték, ennek meg kell történnie), végül kibukik belőle az igazság. És csak ekkor esik le mindenkinek, hogy ez a viszony nem a papa halála után kezdődött, hanem már nagyon régen tart, hiszen gyerekkorukban volt olyan, hogy egyedül mentek nyaralni a mamával, és ez a Jean lépten-nyomon felbukkant…

Mivel Carole, a legidősebb, már 47 éves, több mint harminc éve biztosan szerelmes egymásba a két szomszéd. Érdekes módon az idősebb gyerekek elintézik egy vállrándítással, hogy az anyjuk szinte az egész házassága alatt hűtlen volt az apjukhoz, csak Stéphanie-nak okoz ez némi problémát. (Nem tudjuk pontosan, hogyan ért véget a házassága, de a volt férje, akivel közös gyerekük is van,  újranősült, és az új feleség éppen gyereket vár)…

Persze ne feledjük, hogy ez egy francia film, ráadásul vígjáték (bár annak nem az agyeldobósan röhögős fajtája): muszáj, hogy a végére mindenki mindenkinek megbocsásson és kiderüljön, hogy Stéphanie visszakapja a vagyonát.

Mindenesetre a téma attól még érdekes, és jó, hogy a film ennyire könnyedén dolgozza fel. Nem csak a hűtlenség tabuját feszegeti (jó, hogy ez a franciák számára igazából sose volt tabu), de az időskori szerelem és szex témáját is képbe hozza, merthogy kétséget sem hagy afelől, hogy ezek a szeretők rendszeresen ágyba bújnak egymással, és remekül érzik magukat. Ráadásul  Jacqueline nem egy piszkafa, ahogy sok francia nő, hanem világ életében inkább kerekded volt. (Visszakerestem a színésznő, Josiane Balasko régi fotóit, és hatvan fölött jobban néz ki, mint jóval fiatalabb korában, ami azért nem túl gyakori.)

Az sem igazán jellemző, hogy filmben egy sztoriban egyedül az időseknek legyen jó kapcsolatuk, míg a fiatalok (itt középkorúak) vergődnek, és nem találják a helyüket.

A végén a szerető is beilleszkedik a családba, de a valóságban, és főleg kevésbé franciás környezetben ez talán nem megy ennyire könnyen.

Bevalljuk valaha a gyerekeinknek, hogy kit szeretünk, ha ez egy igazán hosszú kapcsolat? Vagy tartsuk meg magunknak? Csak akkor valljuk be, ha már nem vagyunk házasok? Vagy már előbb? Áruljuk-e el, ha esetleg nyitott kapcsolatban élünk? Vagy ez nem tartozik senkire? Lehet rajta gondolkodni…