Akadnak olyan monogám emberek, akik a legnagyobb erőfeszítéssel se tudnák magukat poligámmá tenni – fogadjuk el ezt a tételt, mert bizonyítani nem tudjuk az ellenkezőjét, de nem is ez a lényeg. Legyen: léteznek ilyen emberek, és kész.



De olyanok is léteznek, akik 40-45 éves korukban bújnak ki a monogámia csigaházából, és mivel húsz-huszonöt évig elnyomták magukban az egyébként létező vágyaikat, talán még zabolátlanabbul fognak kalandozni, mint azok, akik mindig is önazonosak voltak ebből a szempontból.

Minél nagyobb volt az elfojtás, annál vadabb lesz a kompenzáció, ugyanakkor a beidegződéseket nagyon nehéz megváltoztatni: mert mindannyian abban növünk fel, hogy a normális, az egészséges, hogy választunk egy párt, és a feladatunk, hogy vele éljük ki a vágyainkat, illetve neki joga van kiélni rajtunk a vágyait. Akinek a világnézete azt diktálja, hogy ebben higgyen, ugyanakkor érzelmileg és szexuálisan az idő előrehaladtával egyre kevésbé érzi magát jól a kapcsolatában, annak szörnyű terhet jelent, hogy elfogadja, az elképzelt ideál nem működőképes.

Sokan azt is leszűrik ebből, hogy nem csupán az az illető partner nem illett hozzájuk és okozott csalódást, de képtelenség egyetlen partnertől megkapni mindent, és nem is érdemes erre törekedni, mert túl nagy a sérülés veszélye. Ha 20-25 vagy 30 évig bezártuk magunkat a valódi szexuális élmények (jó élmények) nélküli posványba, akkor természetes, hogy ha végre megszabadulunk belőle, semmi kedvünk újra belesüppedni, és egy új házasság sokak szemében ennek a lehetőségét kínálná csupán.

De legyünk őszinték, sok ilyen szabadulónak nincs is esélye új házasságra, amellett, hogy nem is vágyik rá, sőt, még együtt élni se vágyik senkivel, mert már megtapasztalta annak összes negatív oldalát, valószínűleg a pozitívak nélkül, hiszen különben működött volna a házassága. A tartós kapcsolat klasszikus formája tehát nem kell, érezzük, hogy most vagy soha, többé nem leszünk olyan fiatalok, hogy több partnerrel is kipróbálhatjuk, amit ifjúkorunk óta megtagadunk magunktól, de fogalmunk sincs, mit kezdjünk a bennünk élő birtoklási ösztönnel, meg azzal a törékenységgel, amit egy tönkrement kapcsolatból hozunk magunkkal.

Vagyis szeretnénk kalandozni, és szeretnénk ezt élvezni, de mikor szembekerülünk azzal, hogy a kezdeti udvarlás hirtelen közönybe fordul, hogy a szex nem is olyan jó valakivel, vagy éppenséggel túl jó, és ezért mi mindent megtennénk, hogy újra élvezhessünk, a másik meg eltűnik, vagy kezdünk megszeretni valakit, aki ezt nem viszonozza, akkor a kalandozás árnyoldalai megmérgezhetik a pozitívumokat, amelyektől egészen kicserélődtünk.

Ilyenkor meggyőzhetjük magunkat arról, hogy minél több partnert szervezünk be magunknak, annál függetlenebbek lehetünk az egyes emberektől, és ha őszintén játszunk, akkor mindenkivel közölhetjük is, hogy semmiféle kizárólagosság nem várható tőlünk, de azt is el kell tudnunk viselni, hogy aki szeretne kizárólagosságot, mert így nevelkedett, vagy még hisz benne, az emiatt lelép, akinek meg nem kenyere a hűség, az rajtunk kívül másokkal is kavar.

Hiába a mi döntésünk, hiába megalapozott lélektanilag, hogy miért döntünk így, attól még nem könnyű elviselni a következményeit, mert nem vagyunk sebezhetetlenek, és mert valójában kötéltáncosként libegünk a mélység felett. Ha csak laza kapcsolataink vannak, amelyek egyike se ad támaszt és biztonságot, ahonnan kalandra indulhatunk, akkor az csak átmenetileg fog működni: férfiaknál valószínűleg tovább, mint nőknél, de hosszabb távon ép lélekkel ezt nagyon nehéz elviselni. Főleg annak, aki azért maradt évtizedekig egy rossz kapcsolatban is, mert félt a függetlenségtől és a magánytól.

Ideális esetben ezt a laza kapcsolatos, össze-vissza levelező és randizgató korszakot követi egy nyugodtabb, biztos kötődéssel, illetve kötődésekkel jellemezhető korszak, amelyben már nem kételkedünk saját szerethetőségünkben, és nem érezzük azt, hogy a mélység felett kell ugrálnunk egyik kötélről a másikra, mert különben lezuhanunk.

Hogy a vad és bizonytalan korszak meddig tart, nem tudnám megmondani. Még a saját hasonló korszakom időtartamára sem emlékszem már, csak arra, hogy mennyire nehéz volt, és milyen szerencse, hogy kikecmeregtem belőle. De valószínűleg nem spórolhattam meg magamnak ezt a tanulási folyamatot, mert teljesen át kellett alakulnom, meg kellett tanulnom kezelni a poligámiának nem csak a saját szabadságomat biztosító oldalát, hanem azt is, ami a partnereim szabadságát illeti.

És láttam olyat, aki szinte a poligámia felkent papja volt, de mikor x év kapcsolat után rájött, hogy a szeretője, akiről azt hitte, hogy a lehető legmonogámabb a világon, igenis volt másokkal, annyira begőzölt, hogy majdnem felrúgta az egész életét. Vagyis csak nagyon kevesen születtünk úgy, hogy a féltékenység és a birtoklási vágy nyoma sincs meg bennünk. De ha nem akarunk magányosak maradni, vagy újra bezárkózni egy kapcsolatba, amely a kalandozások után tán már túl szűknek fog tűnni, akkor meg kell tanulnunk kezelni azokat az érzéseket, amelyek a számunkra érzelmileg is fontos partnerek kapcsán jelentkeznek.

Nem létezik egyszerű módszer ennek a megtanulására: edzeni kell magunkat rá, és bármennyire is zsigeri reakciók jellemzik a szexuális, szerelmi kapcsolatainkat, segítségül kell hívnunk a racionalitást. Ha nekem valamit szabad, és én úgy érzem jól magam, akkor a másiknak is szabad, mert ő is úgy érzi jól magát: ahányszor megrohan valakit a féltékenység, érdemes átgondolni, hogy a helyében mi mit tennénk, ha már egyszer hátat fordítottunk a monogámiának.

Vagy, hogy hányszor tettünk olyat, ami most kényelmetlen érzést okoz nekünk, mert ő tett meg – vajon számunkra miért volt elfogadható, hogy megtegyük, ha a másiktól nem akarjuk elfogadni? A magunk számára mindig hamarabb találunk felmentést, mert ismerjük a motivációinkat és az élmény intenzitását, jelentőségét, nem valami ismeretlennel, ezért félelmetessel állunk szemben.

Tudjuk, hogy mi nem azért vagyunk több partnerrel, mert valakit bántani akarunk, ettől függetlenül a viselkedésünk bánthatja azokat, akikkel együtt vagyunk, de leginkább akkor, ha elhanyagoljuk őket: ha a többes kapcsolatból elvész a tisztelet és már kihasználásként éljük meg a dolgot, akkor ideje továbblépni. Szakítani is könnyebb, ha nem csak egy embertől függünk, és mivel nem kapcsolódunk egzisztenciálisan, nem kell fenekestül felforgatni az életünket sem.

Van tehát lehetőség rá, hogy megtanuljuk kezelni a régi beidegződéseket, és elfogadni az olykor feltámadó féltékenységet, de ez nem egyszerű, és időbe telik, az elején sok álmatlan éjszakába és keserű pillanatba…

Persze választhatjuk a kalandok után újra a monogámiát, ha még hiszünk benne, hogy működhet, ha úgy döntünk, hogy mégis a hagyományos utat követjük. Egyik út sem könnyebb, mint a másik.