Nemrég egy komment nyomán keletkezett vita arról, hogy ha már egyszer hűtlenek lettünk, várhatunk-e hűséget a szeretőnktől. Egyáltalán melyik szerető áll elő ilyen követeléssel, kimondott elvárással, vagy csak inkább arról van szó, hogy a partnere bizonyos megnyilvánulásai, érzelmi, szexuális aktivitása alapján feltételezi, hogy annak nincs senki más az életében? (Most a házastársakat hagyjuk ki ebből a körből, kifejezetten a házasságon kívüli kapcsolatokról fogok beszélni).



A monogámiából való kilépés nem csak azt jelenti, hogy mi magunk megszegjük többé-kevésbé komoly ígéretünket, eskünket, amelyet egykor hivatalos partnerünknek tettünk (valószínűleg a családunk és ismerőseink előtt), de azt is, hogy onnantól kezdve nem számíthatunk szexuális/ érzelmi kizárólagosságra. Természetesen akadnak olyan emberek, akik hűtlenné válva csakis egy partnerrel találkoznak, és csakis rá koncentrálnak, de valószínű, hogy ez inkább a kisebbség.

És, ahogy már kommentben kifejtettem, nem az a szerelem vagy a szerető iránti érzelmek mélységének bizonyítéka, hogy az illetőnek senki más nincs az életében, soha senki mással nem flörtöl, nem levelezik, nem kávézik és nem fekszik le.

Lehet, hogy valakinek egyáltalán nem mélyek az érzelmei, és nem rajong a szeretőjéért, mégse fekszik le senki mással, mert mondjuk nincs igénye vagy ideje, vagy energiája… Vagy már az egy félrelépő partner miatt is borzasztóan furdalja a lelkiismerete.

És akad olyan is, aki szerelmesen is félrelépeget rajongott szeretője mellől, mert vágyik a változatosságra, és miért is ne…

[Sokan hiszik azt, hogy a szerelem egyenlő a mások iránti vaksággal és az érzelmi/szexuális kizárólagosság természetességével, de ez az állítás számos példa alapján cáfolható: egyszerűen nem igaz. Csupán sokan szeretnék, ha így lenne, és még azt is megengedem, hogy sokaknál így van, de nem mindenkinél.]

Van-e egyáltalán értelme hűséget várni attól, aki már hűtlen? Van-e erkölcsi alapunk hozzá? Hogyan ragaszkodhatunk zsigerileg a monogámiához, amikor már elhagytuk a köreit, és tudatosan szakítottunk az értékrendjével? Lebeghetünk-e örökké a két rendszer határán, ott, ahol a saját hűtlenségünk oké, és érthető, de a másiké már nem az?

Nem könnyű átállni az egyik valóságról a másikra – főleg annak, aki valamilyen ideológiai háttérrel is rendelkezik hozzá, mondjuk komoly vallásos nevelést kapott. Nyilván lesz, akinek az osztozkodás mindig is problémát fog okozni, akár annyira, hogy inkább visszamenekül a monogámia világába, még ha az erotikamentes is a számára. És lesz, aki megtanulja kezelni a fel-feltámadó féltékenységet, esetleg a kapcsolatai javára is tudja fordítani, mert afrodiziákumként sem utolsó.

Mindenki azt vár el a szeretőjétől, amit akar, és olyan mértékben, ahogy kedve tartja, de ha egy hűtlentől hűséget várunk, akkor még könnyebben fogunk csalódni, mint akkor, ha a házastársunktól várjuk ugyanezt. A szerető általában nem is ígér ilyesmit, de ha nyomást gyakorolnak rá, és mégis megteszi, akkor sem valószínű, hogy be akarná tartani. A békesség kedvéért majd elhallgatja az ügyeit, és ha a partnere kifejezetten nem kutat utána, vagy nem faggatózik, akkor megmaradhat az illúzió. Amivel egyébként semmi baj, hiszen minden kapcsolatunk illúziók sokaságán alapul.

A másik változat, hogy mindent elmesélünk egymásnak, mi több, egyenest engedélyt kérünk arra, hogy mással is kavarjunk. Ez utóbbi tőlem teljesen idegen, hiszen felnőtt ember lévén senkinek az engedélyére nincs szükségem ahhoz, hogy azt tegyek, amit akarok. De gondolkodhatok úgy, hogy a másikat ez bántaná, nekem meg nem olyan fontos, így lemondok róla. A kérdés csak az, hogy a másikat tényleg bántaná-e (és már kiderült párszor, hogy nem is), és kinek használ az, ha lemondok róla?

De tévedés ne essék, nem hiszem azt, hogy minden létező lehetőséget meg kellene ragadni. A férfiak egy része viszont így gondolja, talán, mert sokuknál nem olyan gyakori, hogy el akarják őket csábítani. De mivel tapasztalataik óvatosságra intik őket, ezekről inkább nem számolnak be a kedvesüknek: egyrészt, mert nem akarják megbántani, másrészt, mert nem szeretnék, ha szakítana velük. És mindkét indok érthető.

Ami azt illeti, hogy ha már félrejárunk, akkor a szeretőnknek mindent meséljünk is el, ahogy ez a poliamoria ideológiájában is szerepel, erre azt tudom mondani, hogy kevés olyan ember, és még kevesebb pár van, akik számára ez működik. Van, hogy nem esik jól, és van, hogy rossz passzban talál minket az ilyen vallomás. Olyan is előfordul, hogy teljesen pozitív hatást tesz ránk, és kirángat egy átmeneti erotikus hullámvölgyből.

De a lelkiállapotunkra való tekintet nélkül mindig mindent elmesélni inkább kegyetlenség, mint kívánatos őszinteség. Ha viszont van olyan, hogy rögtön nem mesélünk el valamit, mert nem megfelelő a pillanat, könnyen előfordulhat, hogy már soha nem meséljük el. Vagy csak évek múlva, amikor véletlenül szóba kerül.

A lényeg szerintem, hogy nagyon nehéz megítélni, mikor mit mondhatunk el valakinek, és mikor mit nem, sose tudhatjuk, hogy a beszéddel teszünk-e jobbat, vagy a hallgatással, ezért sokszor biztonsági okokból és tapintatból inkább a hallgatást választjuk. Mikor a partnerünk felett ítélkezünk, hogy valamit miért nem mondott el, akkor ezt érdemes végiggondolnunk.