A mostanság nagy sikerű Netflix-es sorozat, a Virgin River pedig pont egy ilyen sztorival kezdi a párkapcsolati és egészségügyi edukációt: egy már hetvenes házaspár húsz éve külön él és a nő húsz éve nem képes megbocsátani a férjének, aki persze annak ellenére, hogy a városka orvosa és bőven akadna nő, aki szívesen elcsábítaná, két évtizede nem is nézett senki másra, mert azóta vezekel.
Persze aztán egy ponton az asszony rájön, mennyire fájhat, ha valaki nem képes neki megbocsátani – hogy erre húsz év alatt nem tudott rájönni, csak akkor, amikor a cselekmény elkezdődik… Nos, ez elég abszurd, mint ahogy az is, hogy mikor végre rászánnák magukat a válási papírok aláírására és ennek híre elterjed a városban, egy, a férfire szemet vető asszony még külön engedélyt is kér a feleségtől, hogy randira hívhassa a férjet…
Aki ezt az engedélyt annak ellenére is megadja, hogy közben kibékült a partnerével, csak ezt nem szeretné nagydobra verni… Utána meg a már reménykedő másik nővel közli, hogy bocsi, mégsem randizhat tovább a férjével, mégsem válnak el, az egész csak színjáték volt, kihasználta a másik nőt, hogy paravánként eltakarja az ő újrakezdésület. És a másik nő ezt a húzást túl könnyen meg is bocsájtja… Miért is? Hát nem aljasabb, mint egy szimpla hűtlenség?
Lassan kiderül, hogy a húsz évvel ezelőtt történtek már csak azért is megviselték a feleséget, mert a férj a nő legjobb barátnőjével szűrte össze a levet, ami egy kicsit érthetőbbé teszi a neheztelést, noha a feleség végül bevallja, hogy megbánta a hajthatatlanságát, mert a barátnő közben meghalt és ő nem volt hajlandó elbúcsúzni tőle.
Miközben a sorozat állandóan azt sulykolja, hogy mindenkinek van lelki társa és a monogámia, meg az őszinteség az egyetlen járható út, olykor olyan helyzeteket mutat be, amelyekben a monogámia csak a szereplők kárára válik. De annyira tagaszkodik a konzervatív értékekhez, hogy a nyitottság még csak fel sem merülhet benne. Bár legalább arra rámutat, hogy a haragtartás, a megbocsátás elmaradása sehová nem vezet, csak tönkreteszi a kapcsolatokat.
Remélem, a való életben ilyen hosszú haragtartás amellett, hogy közben mindketten cölibátusban, önkéntes szüzességben élnek egymástól pár méterre, nem létezik… De lehet, hogy vannak ennyire haragtartó és egymástól mégse szabaduló emberek. Csak ha vannak is, nem hiszem, hogy szeretik egymást és nagyon kevéssé valószínű, hogy életük alkonyán kibékülnek végre.
Azt persze nem esik nehezemre elképzelni, hogy valaki örökre megharagudjon az exére és többé ne akarja látni, mert ilyet magam is átéltem. De akkor legalább nem akadályozzák egymást a jövőben. Azt is el tudom képzelni, hogy együtt maradnak és folytatják a kapcsolatot, annak minden aspektusával együtt, de az, aki mellől félreléptek, ahányszor rosszabb passzban van, felemlegeti a dolgot, noha korábban akár már ki is jelenthette, hogy megbocsátott. De hogy emiatt se előre, se hátra ne mozduljon egy kapcsolat, az már ijesztő. Kidobott idő, elszalasztott lehetőségek tömkelege.
Egyébként sem hiszek abban, hogy aki hűtlen volt, annak vezekelnie kéne, vagyis semmivel nem inkább, mint bármi más miatt, ami esetleg negatív hatással volt a kapcsolatra. Annyi mindennel elárulhatjuk egymást, aminek semmi köze ahhoz, hogy összefekszünk valakivel (vagy esetleg csak levelezünk, csetelünk – mert manapság már minden hűtlenségnek számít). Aki érzelmileg vagy anyagilag hagyja cserben a partnerét, aki nem segít eleget, ha szükség van rá, aki nem hajlandó semmin változtatni, pedig ezerszer kérik rá, az sokkal többet árt, mint akinek van egy alternatív kapcsolata (vagy egyszer volt valaha, akár csak alkalmi jelleggel is).
És a megbocsátásra, a másik ember indokainak megértésére való képtelenség is sokkal súlyosabb, mint maga a hazugság – mert az én szememben attól, hogy mással folytatok bármilyen jellegű kapcsolatot, nem károsítok meg egy partnert, maximum az róható fel, ha nem szólok róla – pedig ő ezt elvárná. Ha nem is várja el, akkor még ez sem.
Egyébként leginkább azok szokták megjárni, akik bevallják. Csak mondom…