Ti is találkoztatok olyan emberrel, aki olyan intim atmoszférát képes teremteni, hogy igen hamar és szinte gondolkodás nélkül nagyon személyes dolgokat osztotok meg vele? Szinte szárnyaltok a társaságában, mert odafigyelő és együttérző, meg annyira jólesik, hogy meghallgat. Később azonban, mikor kijózanodtok és újra végigpörgetitek, mi minden hangzott el, elszégyellitek magatokat, hogy ennyire könnyen kihúzta belőletek legféltettebb titkaitokat.



Nekem is előszeretettel nyílnak meg olyan emberek, akiket alig ismerek, és persze velem is előfordult már, hogy gyorsabban kitárulkoztam, mint kellett volna. Ilyenkor előfordulhat, hogy megijedünk az egésztől, és menekülünk az illető elől, akinek elmeséltünk már egy csomó dolgot. Főleg szeretőkeresőben jellemző szerintem, hogy sokan arra gondolva mesélnek, hogy úgyse ismer a másik, sose fogunk találkozni, úgyse tudja, kik a történeteim szereplői... Aztán amikor már jó közel kerültünk egymáshoz, ijesztő lesz, mennyi mindent elmondtunk. Mi lesz, ha az illető mindezzel visszaél? Ez a félelem is lehet magyarázat arra, hogy egyesek a legnagyobb egymásra hangolódásból egyszer csak nyom nélkül eltűnnek.

Védekezni elég nehéz a jelenség ellen, mert a legtöbb kommunikáció az elején levélben/cseten zajlik, ráadásul álnéven, és sokszor olyanok között, akiknek odahaza nincs hallgatóságuk, akik legalább annyira a megértést, mint a szexet vagy a szenvedélyt keresik. Ha személyesen merülünk bele egy ilyen beszélgetésbe, az kicsit egyszerűbben megfékezhető, ha attól tartanánk, hogy a kitárulkozás visszaüthet, de nagyon tudatosnak kell hozzá lennünk, mert ha valaki tényleg érdekel, arról valóban egyre többet szeretnénk tudni.

Nyilván élvezetet is szerez, ha úgy érezzük, hogy ilyen lehengerlő hatással vagyunk emberekre, és olyanokat árulnak el nekünk, amiket még senki másnak: persze van, amikor ez csak lózung, de van, amikor tényleg megtörténik, és az azért jólesik az embernek, még ha egyáltalán nem is kérte ezeket az intim részleteket és az illetőre se kíváncsi egyáltalán.

Olykor túlzottan megértőek és odafigyelők vagyunk, udvariasságból még azokat is bátorítjuk, akikben nem látunk semmi fantáziát, és minél nehezebb titkokat szeretne megosztani velünk az illető, annál nehezebben hessegetjük el azzal, hogy bocsi, de ne rakd rám a terhedet, nem vagyok a gyóntatód. Ha valakibe jó adag empátia szorult, inkább akkor is meghallgatja a nagy vallomásokat, ha ezek neki semmit sem mondanak, mert fél, hogy árthat a kitárulkozónak, ha visszautasítja...

És a figyelmes, türelmes odafigyelés, még ha csak látszólagos is, még inkább felbátorítja a másik embert... És még nehezebb lesz őt leépíteni.

Biztos nagy mértékben lehet csökkenteni a korai kitárulkozás veszélyét, ha nem kezdünk hosszas levelezésbe, bár nekem volt már olyan élményem, ami 3 nap alatt zajlott le nagy intenzitással, és utána nem is értettem, mi történt, mi vitt bele az egészbe. Amúgy egy 10 perces kutyasétáltatásnál tovább nem jutottunk, mert megijedtem. De jobb is így, és ebből az esetből is sokat tanultam.

Ti mennyire vagytok kitárulkozók, illetve mennyire gyakoroltok ilyen hatást másokra? És ennek voltak már negatív következményei?