Különböző emberek nagyon különböző módokon reagálhatnak arra, ha kiderül, hogy vagy ők, vagy a partnerük érintett valamilyen külső kapcsolatban. (Esetleg nem is derül ki, hanem csak megvádolják őket ezzel.) Kisebb és vallásosabb közösségekben sokkal nehezebb elviselni ennek a témának a kiteregetését, mint nagyvárosi, világias környezetben.
De önmagában a hűtlenség ténye vagy az azt illető gyanú valóban megalázó? És ha az, vajon miért gondoljuk annak?
Sajnos nem tehetünk úgy, mintha felvilágosult országban élnénk, ezért megértem, hogy a legtöbben miért nem szeretnék, ha az ilyesmi kiderülne, és miért kerülik a nyilvánosságot még abban az esetben is, ha egyébként beleegyeztek a dologba, az ő tudtukkal történik, vagy nekik maguknak is van külső kapcsolatuk. Emögött a társadalom végtelen képmutatása rejlik, semmi más.
Noha sokan pontosan tudják, hogy a kapcsolatok jó részében (nem mindegyikben, persze) nem működik a monogámia, és akár még ők maguk is megengedőek ennek lazításában, amikor arról lenne szó, hogy felvállalják-e a szeretőjüket, behúzzák a kéziféket.
Itthon eddig úgy tűnt, létezik egyfajta hallgatólagos megegyezés az oldalak között: maximum is utalgattak, pletykáltak házasságon kívüli kapcsolatokról és így született gyerekekről, nyíltan nem nagyon merte senki felvállalni a témát. Most mintha ez a hallgatólagos megegyezés felborult volna és mivel az ilyesminek a kezeléséhez nem vagyunk hozzászokva, nagyon érzékenyen érint bennünket.
Igazából két kérdést is feltettem a címben: 1. megalázó-e valakinek, ha kiderül, hogy a férje vagy a felesége hűtlen volt? 2. Megalázó-e, ha ő maga volt az (vagy azt állítják róla)?
Első esetben nem kéne, hogy az legyen, hiszen ő maga nem tett semmit, a közhiedelem ilyenkor mégis hajlamos a házastársat is felelőssé tenni (főleg, ha nő), hiszen sokak szerint csak az lép félre, aki nem kap elég szexet otthon. Ami persze egyáltalán nem biztos, de sztereotípiák már csak ilyenek. (Meg mennyi az elég és miért kellene erőt vennünk magunkon annak érdekében, hogy eleget adjunk, és még ezer már kérdés is feltehető.)
A nemek tekintetében nem egyforma ezeknek a kérdéseknek a megítélése.
Ha egy nőről derül ki, hogy megcsalta a férjét, az talán még megalázóbbnak számít a férj számára, mint a fordított eset, mert még mindig sokakban él az elképzelés, hogy a feleség (teste, szexualitása) a férj tulajdona, vagyis, ha valaki más is részesül benne, az határsértés, egyfajta „lopás”. De a nő számára is megalázó, hiszen ő azonnal a „kurva” kategóriába fog esni.
Ilyen szempontból azt gondolhatnánk, a hűtlen férfit nem alázzák meg azzal, ha szétkürtölik, hogy viszonya van, mert ez neki inkább dicsőség, mint szégyen. Viszont van, aki ezt egyáltalán nem így gondolja, főleg, ha a magánéleti szálat aljas módon a szakmai élet színvonalának becsmérlésével kötik össze, ahogy ezt a napokban bekövetkezett tragédia esetében láttuk.
Emlékezhetünk olyan esetekre is, amikor a félrelépő férj prostituáltakkal vagy egyenesen más férfiakkal folytatott kicsapongása került reflektorfénybe, de ilyenkor is inkább úgy tűnt, hogy a feleség számára megalázóbb az egész, mint annak, aki elkövette a dolgot… Mindenesetre azok az érintettek pár év elteltével gond nélkül újra előjöttek a száműzetésből…
Csak kísérletképpen: gondoljunk csak bele, ha nem lenne ránk kényszerítve a monogámia elméleti béklyója, ha nem lenne probléma, hogy akár több partnerünk is van, ha ezt gond nélkül felvállalhatnánk, ha bárki tudhatna róla, mennyivel felszabadítóbb légkörben élnénk.
Senkinek nem kellene szorongania amiatt, hogy kiderül a saját titka, vagy a férje/ felesége titka, senkinek nem kellene össze-vissza hazudnia arról, hogy hol járt és kivel, nem lehetne ezzel zsarolni az embereket, és nem lehetne rágalmakat se szórni senkire emiatt. Nem mellesleg a szingli szeretők nem senyvednének magukra hagyva… Mert róluk ilyenkor mindenki megfeledkezik…
És persze nem kéne kirakatházasságokat se fenntartani azért, hogy a felek eljátsszák, mennyire odavannak egymásért. Per pillanat a monogámia árnyéka azok fölött is ott lebeg, akik nem házasok, vagy akik etikus nonmono életmódot élnek. Mert a külvilág felé általában ők is azt mutatják, hogy belesimulnak az általános életstílusba, legtöbbször a saját gyerekeik, szüleik, barátaik se tudják, miben hisznek igazán. Sajnos a jelen történései nem a felszabadultság, hanem a még nagyobb megszégyenítések és rágalmak irányába mutatnak.