Vannak emberek, akik úgy érzik, hogy képtelenek egyedül dönteni egy-egy élethelyzetben és tanácsot kérnek. Sok olyan is van közöttük, aki vagy hűtlen vagy szeretőt tart (bár ő maga szingli), vagy akár a kettős hűtlenség bekövetkeztével áll szemben (vagyis a szeretőjének van egy másodszeretője - esetleg akár több is). Sokat olvasok arról, ki milyen tanácsokat ad: szerintem a legrosszabb, és amúgy segítő szakmákban gyakran tabu is, ha valaki kerekperec kijelenti, hogy az adott embernek mit kellene tennie. Lásd: szakíts, rúgd ki, bocsáss meg, értsd meg, állj bosszút, és így tovább.



Nincs jogunk az érintett helyett dönteni, akár pszichológusok vagyunk, akár lelkészek, akár barátok, családtagok, akár ismerősök. Nincs jogunk még ahhoz sem, hogy általunk ismert más esetek vagy csak szimpla előítéletek alapján minősítsük a kapcsolatát, az érzelmeit és a partnere érzelmeit.

Most például azt olvastam, hogy egy állítólagos pszichológus egy hozzá forduló szingli lánynak, akinek a nős és két gyerekes szeretője el akar válni a feleségétől, hogy vele alapítson családot, kijelentette, hogy azonnal szakítson, mert a férfi biztos nem szerelmes belé (csak a szex tetszik neki). Ezt így, látatlanban volt bátorsága kinyilatkoztatni. Azt is hozzátette, hogy ha valaki már hűtlen volt egy nőhöz, akkor a következőhöz is az lesz. (Amúgy akkor meg mi van? Ha nem akar majd elválni, az eset nem ismétlődik meg, ha meg elromlik a házasságuk, úgyis jobb, ha elválnak.)

Pedig dúl a szeriális monogámia tana, de az persze lehetetlen, hogy egy férfi elsőre rosszul választott, vagy egyszerűen csak elmúlt a szerelem a felesége iránt. (Talán nem is volt szerelmes belé.) Már az a státusz, hogy ő egy nős férfi, aki megcsalja a feleségét, örök életre megbélyegzi. Az mindegy, hogy milyenek az előzmények, milyen egyéni történet bújik meg a puszta tények mögött, a pszichológus hihetetlen arroganciával nyilatkozik.

Ha nőről lenne szó, biztos nem kérdőjelezné meg, hogy szerelmes és nem feltételezné, hogy csak a szex kell neki. (Amúgy a férfiak elég nehezen vallják be, ha szerelmesek, főleg, ha nincs kényszerítő körülmény, és a legtöbb nem is emleget válást.) De láttunk azért példát arra, hogy a második házasság jobban sikerült, mint az első, hogy az apa nem hanyagolja el az első házasságból származó gyerekeit és az első feleségnek is esélye lehet rá, hogy egy számára sokkal kielégítőbb kapcsolatot találjon, mint amilyenben a mellőle elvágyódó férfival volt része. Szóval lehet, hogy a férfi nem gondolja komolyan, de az is lehet, hogy igen. Ennyi információ alapján kategorikusan semmit nem jelenthetünk ki.

Nemrégiben egy ismerősöm engem is megkérdezett (tudván, hogy milyen kapcsolataim vannak), hogy mit kéne kezdenie a szeretőjével, akivel ő a hite szerint monogám viszonyban élt (hiába házasok mindketten, a férjüktől/feleségüktől teljesen elhidegültek), viszont kiderült, hogy a férfi mással is kavar egy ideje. Tudom, hogy nem arra számított, amire mondtam neki, mert egyszer csak eltűnt... Olyasmi miatt felháborodni, amit ő is ugyanúgy elkövetett, nem tűnik számomra igazán jogosnak. De alapvetően csak kérdéseket tettem fel, és se azt nem mondtam, hogy bocsásson meg, se azt, hogy rúgja ki, főleg, mert nem is derült ki olyan sok részlet, hogy bármiféle konklúziót le lehetett volna vonni belőle. 

Egyébként a tanácskérés mindig csapda valahol: ha nem azt mondjuk, amit az illető magában már elhatározott (csak megerősítést szeretne), akkor mi vagyunk a rosszak, mert nem értjük őt meg, ha meg azt mondjuk, amit ő szeretne, később ránk foghatja, hogy miattunk döntött úgy, ahogy, pedig ő nem is akarta igazán. Ha kellemetlen kérdéseket teszünk fel, amelyekkel önvizsgálatra késztetnénk olyan állapotban, amikor ő csak háborogni akar, akkor keres más tanácsadót... De lehet, hogy ezzel járunk a legjobban: a mi lelkiismeretünk nyugodt lehet, ugyanakkor van némi esély rá, hogy lenyugodva elgondolkozik azokon a kérdéseken, amelyeket felvetettünk.

Egyéb kapcsolati formát illetően is úgy gondolom, hogy nem szabad konkrét tanácsokat adni (egyedül bántalmazás esetén tehetünk kivételt, de persze az se úgy működik, hogy akkor az illető azonnal szakít, mert mi erre buzdítjuk): tehát ha egy szingli barátnőm kérdezi, hogy mit csináljon bizonyos esetben, neki se mondom, hogy szakítson, főleg, mert tisztában vagyok vele, hogy csak ki akarja beszélni a problémáit, de alapvetően nem fog olyat tenni, amiről nincs meggyőződve. A segítőnek, ha tényleg segíteni akar, nem szabad direkt és durva tanácsokat adnia, az a legjobb, ha csak meghallgatja az illetőt. Lehet, hogy már huszadszor tart ugyanott és kívülről látszik, mi lenne a megoldás, de helyette nem élhetjük az életüket.

A szeretői kapcsolatokkal az a plusz bonyodalom, hogy iszonyatos ellenszélben kell vitorlázni, ha egy-egy pszichológus a magánpraxisában ki is meri mondani, hogy a szeretőzés jót tesz nekünk, ezt egy újságban nem merik leírni. Vagyis az emberek többsége nincs is ahhoz szokva, hogy támogatást kapjon ilyen helyzetben, hogy megértsék, miért csinálja és elfogadják, hogy a szeretőknek is lehetnek valódi, mély érzelmeik, és ez a fajta kapcsolat nem nagyobb önbecsapás, mint bármely más kapcsolat. Lehet az, de nem szükségszerű.

Abban az esetben valószínűleg önbecsapás, ha úgy akarunk viselkedni benne, mint egy házasságban, és lehet, hogy az esetek többségében nem jó ötlet elfogadni, hogy egy férfi azért hagyja ott a családját, hogy a szeretőjét vegye el (de erről már sokat beszélgettünk). Viszont az, hogy elválik-e vagy sem, a férfi döntése lesz. És az érzelmei mélységéről is csak ő tud, nem egy kívülálló. (Olykor persze még maga a férfi sem tudja, mit érez, vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná.)