Sokan evidenciának tartják, hogy ha két ember szerelmes, akkor össze akar költözni, sőt, előbb-utóbb a házasság is felmerül majd kettejük között. Még akkor is, ha egyébként nem függetlenek, hiszen az igazi szerelem - mondják sokan - nem tűri a korlátokat, és az ember még a családját is feladja érte... Nem egyszer hallottam általam elég intelligensnek tartott emberektől is, hogy ha egy férfi szerelmes a szeretőjébe, akkor biztos elválik, ha mégse válik el, akkor nem is szerelmes, csak azt hazudja... Na, ez aztán a csodálatos következtetés. Mikor egy teljesen kívülálló akarja megmondani, hogy ki szerelmes, ki nem, mi az igazi szerelem, és mi a kamu.



Pedig nagyon nem mindegy, milyen életkorban és milyen státuszban vagyunk, mikor épp szerelmesek leszünk valakibe. Ha fiatalon, de már házasságra elvileg érett korban történik meg ez velünk, akkor valószínűleg tényleg együtt akarunk majd lakni, meg esetleg házasságot, családot is szeretnénk együtt. Persze ez sem igaz mindenkire, és azzal sincs baj, aki mindezt szerelem ellenére sem szeretné. Nem kisebb értékű az a szerelem, amelyből nem fakad mindenféle elkötelezettség meg gyerek... 
 
Ha akkor leszünk szerelmesek, mikor még kicsik a gyerekeink, a házasságunk pedig nem végletesen rossz, akkor lehet, hogy bele se kezdünk a kapcsolatba, vagy plátóian rajongunk, esetleg viszonyunk lesz és közben kutyául szenvedünk, mert a házastársunkkal már egyáltalán nem akarunk együtt lenni, de a gyerekek miatt erőltetjük a dolgot... Egyesek meg simán lelépnek, mert ők nem képesek így élni, oszt jónapot... 

Attól, hogy ebben a helyzetben nem válunk el, még nem leszünk kevésbé szerelmesek, és nem a a szerelem valódi bizonyítéka, hogy elhagyjuk a gyerekeinket. De csupán azért, mert benne maradunk egy szörnyű hangulatú kapcsolatban, ugyancsak nem fogjuk jobban szeretni a férjünket/feleségünket, főleg, ha közben megtagadjuk magunktól a szerelmet/szexet/intimitást. A lemondás, a jókislány/jófiú viselkedés, az érett, megfontolt önmegtartóztatás nem fog megjavítani semmit. Nem leszünk újra szerelmesek a házastársunkba, aki tudva vagy tudtán kívül akadálya a szerelmünk megélésének. Nem úgy működik a dolog, hogy aki húsz-harminc évig ellenállt a kísértésnek, nem lépett félre, az majd elnyeri méltó jutalmát. Általában semmiféle jutalmat nem nyer el, és megoldást sem talál a házassága kiüresedésére. 

De miért nem tudunk megmaradni az eredeti szerelemnél? Annál, amely arra késztetett, hogy házasságra lépjünk, gyerekeket nemzzünk? Elég gyakori, de sokak által teljesen szőnyeg alá söpört ok az, hogy ez az eredeti szerelem soha nem is létezett. Nem azért választottuk a férjünket/feleségünket, mert szerelmesek lettünk, hanem azért, mert abba a korba értünk, amikor már illik házasságra lépni, mert szerettünk volna megállapodni, mert mindenfelől cseszegettek, hogy mikortól vesszük komolyan önmagunkat, mert ez az elvárás... 

Nyilván léteznek olyan szerencsések, akik valóban szerelemből házasodtak össze, bár társadalmi és családi nyomás, elvárások nélkül talán nem érezték volna ennek szükségét... De még ők is azon kapják magukat nem sokkal az esküvő után, hogy már nem olyan szerelmesek, hogy bosszant a másik, hogy a franc tudja, mit láttam benne, és így tovább. De a házasságban a szex elvárás, és illik úgy tenni, mintha még szerelmesek lennénk... Ha már egymás előtt nem játsszuk meg magunkat, a külvilágnak azért előadhatjuk a műsort. 

A szerelemnek múlnia kell... Vagyis az esetek többségében tényleg elmúlik akkor is, ha összeköltözünk, meg akkor is, ha nem. De minél több kötelezettség és társadalmi szerep terheli az egész kapcsolatot, annál biztosabban illan el a kezdeti rajongás. Ezt tulajdonképpen a legtöbb ember egy idő után természetesnek is tekinti. Hiszen úgysem lehet szerelmi őrületben élni, ha szerelmesek lennénk, akkor csak szenvednénk, érettebb korhoz már nem illik a bolondozás, és így tovább. (Amivel persze nem értek egyet, de ez más kérdés.)

A szerelem úgyis átalakul, mondják sokan, szeretet lesz belőle, és tisztelet, és ez pont jó, így is kell történnie. Ha mégse jön be se a szeretet, se a tisztelet, akkor meg vagy közöny, vagy gyűlölködés és utálkozás kerekedik az egészből. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne akadna tízezerből egy pár, amely mindkét tagjának sikerül fenntartani a szerelmet, és életünk végéig rajongani fognak egymásért... Bár azt, hogy egy házasságon belül valójában milyen folyamatok zajlanak, általában még a legközelebb állók se tudják. Olykor a rajongást, a szerelmet összetévesztik más pozitív, de teljesen erotikamentes érzésekkel. De kell a házasságba erotika? Vagy elég a megszokott reszelés, a minimálprogram, a családi béke kedvéért fenntartott, szenvedélymentes mismásolás? Nyilván van, akinek ez elég. Sokaknak meg nem. 

A házasságtól elvárjuk a szerelmet és benne (elvileg) kötelező a szex, ha meg másra vágyunk, akkor a társadalom szerint kötelesek vagyunk ezeket a vágyainkat megtagadni, kiirtani, de legalábbis mély lelkifurdalást érezni miattuk. Most már az is elítélendő, ha valaki szexre akarja rábírni a házastársát, miközben annak ehhez nincs kedve - szerintem sem szabad semmit erőltetni, csak a tan azon részét nem értem, miszerint a szexet odahaza nem kapó házastársnak be kéne rendezkednie a nulla szex, nulla intimitás programra, mert a félrelépés továbbra is disznóság. 

A házasságok nagy részéről tehát elmondhatjuk, hogy pár év elteltével se szerelemnek nincs nyoma, se a szenvedélyes szex nem található sehol, viszont sokak szerint ez így oké, és szokjunk hozzá. 

Mindeközben szeretőként úgy leszünk szerelmesek, hogy nagy valószínűséggel nem törekedtünk rá, sőt, igyekeztük volna elkerülni. Nem hogy társadalmi elvárás, hogy szexeljünk, de egyenesen tilos. Veszélyes és épp ezért borzongató, felvillanyozó. Mivel nem élünk együtt, sőt, számtalan akadály választ el bennünket a szeretőnktől, a hiányérzet fokozza a vágyunkat. 

Kétségek közt hánykolódunk, megjárjuk a poklot és a mennyet, valószínűleg olyan érzelmi hullámvasúton ülünk, amilyenen legutóbb tinédzserként, de most már érettebbek vagyunk, szexualitásunk kiteljesedett, már tudjuk, mit szeretünk és mit nem, sokkal jobban ismerjük a saját testünket is, és sokkal könnyebb felfedeznünk a partnerünk testét. Kevesebbet görcsölünk, oldottabbak vagyunk, magabiztosabbak, de ettől még simán kétségbe tudunk esni, ha az érzelmeinket nem viszonozzák vagy a kapcsolatot veszély fenyegeti. 

Míg a házasságba tartó vagy fiatal házas szerelmes a társadalmi elvárásoknak megfelelően rajong és vágyakozik, a házasságtörő szerelmes mindezek ellenében teszi ugyanazt. Ha már egy ideje tetszhalottként vegetáltunk a hivatalos kapcsolatunkban, a szerető szerelme olyan hatással lehet ránk, mintha újra életre keltünk volna. Fiatalnak, erősnek, legyőzhetetlennek érezzük magunkat - főleg, ha viszontszeretnek. 

A titkolózás és az akadályok különféle módokon hatnak a szeretőkre: az egyik élvezi, hogy ilyesmiben lehet része, a másik nehezen tűri a korlátokat és tiszta vizet akar önteni a pohárba. Ha csak az egyik szerető házas, a szingli fél erős nyomást gyakorolhat rá, hogy hagyja ott az addigi életét, és kezdjen új házasságot, új családot. Ha ez a helyzet, akkor a szerelmi kapcsolat állandó huzavonává válik, a házas fél hol hitegeti a másikat, hol elzárkózik az ötlet elől, hol arra hajlik, hogy elhagyja a családját, hol arra, hogy szakítson a szerelmével. 

Stabilabb tud lenni két olyan ember szerelme, akik mindketten házasságban élnek, és tisztában vannak azzal, hogy nem szeretnének válni. Vagy még jó ideig nem szeretnének. Jóval kevesebb a huzavona, be lehet állni egy olyan rendszerre, amely mentes a drámáktól, de ez nem jelenti, hogy a szenvedély is hiányzik belőle. Sőt, a szenvedély ebben az esetben úgy élhető át, hogy a romboló, pusztító részétől mentesek maradhatunk. 

Az mindenféle szeretői szerelemre jellemző, hogy korlátok közé van szorítva. Még akkor is, ha nem titkos, mert az érintett vagy érintettek házastársai tudnak róla. Még ebben az esetben sem lehet éjjel-nappal együtt lenni, mint ahogy ezt két független ember vagy éppen egy házaspár megteheti. De a korlátok nem feltétlenül ártanak a szerelemnek. Hiszen a szerelem akkor hajlamos ellaposodni, ha nincs benne küzdelem és vágyakozás. A korlátok, a veszély, az időhiány mind abba az irányba hatnak, hogy a két szerelmes folyamatosan egymás felé igyekezzen. 

Persze a házasságban is történhet olyasmi, ami belezavar az állóvízbe és hiányérzetet hoz létre. A távkapcsolat biztos erősebb érzelmi hullámzással jár, mint az együttélés. Az együtt töltött idő jelentőségteljesebb és intenzívebb. Hasonló hatása lehet egy olyan sokknak, amely ráébreszti az embert, hogy mennyit jelent neki a másik. Mert tudatára ébred, hogy akár el is veszítheti. Betegség, hűtlenség kiderülése, baleset, egy közeli hozzátartozó halála - senki nem kívánja, hogy ilyesmi történjen, de ezek a megrázkódtatások képesek felébreszteni a másik iránti rajongást. (Nem minden esetben, persze.)

A szeretői szerelem fontos része lesz a kapcsolattartás mindenféle módokon. Hosszú levelek, éjszakába nyúló csetelés, vagy rengeteg telefonbeszélgetés. Biztos vagyok benne, hogy a kényszerű távolság sokkal intenzívebb egymásra figyelést tud eredményezni, mint a kényszerű összezártság. Van idő mélázni az emlékeken, tervezni a következő randit, élvezni a várakozást. Persze a hiányérzetek csak akkor inspirálnak, ha még kezelhetőek. Ha túl nagy a hiány és túl sok az akadály, akkor előbb-utóbb nem szerez már az egész annyi örömöt, amennyi miatt megérné szenvedni. 

Olyan is van, aki egész életében szerelmes a házastársába, éppen azért, mert az soha nem viszonozza az érzelmeit. És rengeteg boldogtalan szerető is létezik, akit szintén nem úgy szeretnek viszont, ahogy ő kívánná. De az együttélés alapvetően tényleg a szerelem ellensége, így a szeretői szerelem hosszabban fennmaradhat, mint a házastársi. Nyilván más jellegű lesz, de nem értéktelenebb, nem kisebb jelentőségű. Mindenki csak a saját érzelmeiről tudhatja, hogy neki mit jelentenek, mit jelentenek.