Tudatosan kevesen vágynak a lebukásra, sokszor mégis olyasmit csinálnak, ami alapján úgy tűnik, hogy a tudattalanjuk pontosan ezt akarta. Mert a lebukás olykor hatalmas megkönnyebbülést jelent. Persze vannak olyan helyzetek is, amelyekben a hűtlenség kiderülése totális krízist hoz, vagy erőszakot: bizonyos emberek képesek a legmesszebb is elmenni, hogy megbüntessék azt, akit állítólag szeretnek - bár az én fogalmaim szerint a szeretet és a másik ember tárgyként való kezelése nem fér össze, de tudom, hogy ezt némelyek másképp gondolják.



Ha valaki hosszabb távon hűtlenkedik, annál szinte garantált, hogy a lebukás eljön egy nap - csak az nem biztos, hogy erről az érintett is tudomást fog szerezni. Sokan vannak, akik ugyan már rég tudják, mi folyik a partnerük életében, de megtartják maguknak, mert így könnyebb nekik. Olyanok is vannak, akik egy ideig kussolnak róla, aztán egy váratlan pillanatban szembesítik a férjüket/feleségüket azzal, hogy nem olyan bambák, mint gondolta.

Biztos vagyok benne, hogy a lehető legvegyesebb érzelmek fűznek bennünket a lebukáshoz. Aki már túl van rajta, az biztos érzett megkönnyebbülést is, bár lehet, hogy az azt követő időszakra mint élete egyik legszarabb korszakára tekint vissza (én is így vagyok ezzel), szerencsésebbek megúszták kisebb botránnyal, vagy teljesen botrány nélkül. 

Aztán vannak, akik magukat buktatták le: ezt is meg lehet bánni, attól függően, hogy milyen következményekkel járt, de hogy elsősorban a megkönnyebbülés, a tehertől való szabadulás vágya motiválja azt, aki bevallja, azt nehéz lenne tagadni. Titkot tartani nem könnyű, ráadásul lehet, hogy a vallomástól azt reméljük, kimozdulunk  holtpontról.

Aki még nem bukott le (vagy nem tud róla), az buzgón reméli, hogy nem is kerül rá sor, és igyekszik nem nagyon gondolni ennek a lehetőségére, mert előre nem kalkulálható, hogy mi fog történni. Még az is lehet, hogy meggyőződéssel vallja: ő minden óvintézkedést megtett, és egyszerűen kizárt, hogy konkrét bizonyítékok alapján rajtakapják. Csak hát nem kellenek feltétlen konkrét bizonyítékok ahhoz, hogy a helyzet világos legyen egy jó megfigyelő számára.

Persze létezik olyan hűtlenségi praxis, amelyből nagyon kis eséllyel lehet csak lebukni, de ilyen esetben olyan rendszabályoknak kell megfelelni, amelyek az egész dolog sava-borsát veszik el: csak külföldön, vagy a lakhelytől nagyon távol, csak alkalmilag, csak névtelenül, s a többi: ha a félrelépés szigorúbb keretek között zajlik, mint a házasság, akkor mi a fenének csinálni? De férfiak között léteznek olyanok, akiknek tulajdonképpen ez egy extrém sport: vajon képesek-e újra lés újra kikerülni a csapdákat és elhitetni a hivatalos partnerükkel, hogy csak ő létezik számukra... Ők biztos, hogy nem a szex miatt csinálják, az csak bónusz.

Nem merek általánosítani ebben a kérdésben, mert a lebukás lehet tényleg nagyon veszélyes eseménysorozat kezdete, de előfordul, nem is ritkán, hogy több jó következeik belőle, mint amennyi baj. Hogy életünk egyik legpocsékabb élménye lesz, az szinte biztos, de lehet, hogy szükséges rossz ahhoz, hogy végre eldöntsük, merre akarunk tovább haladni. Ezzel nem arra buzdítok senkit, hogy gyorsan bukjon le, ha ez eddig nem történt meg, de - ha nem erőszakos, bosszúálló természetű a partnere -, akkor joggal reménykedhet abban, hogy a kiderülésnek pozitív hozadéka is lesz.