De van egy fix partnerünk, akit ugyancsak meg akarunk tartani, aki ugyancsak fontos, akivel foglalkoznunk kell, hiszen nem szeretnénk elveszíteni. Induljunk ki abból, hogy ráadásul nem is titokban keresgélünk, hanem nyitott az alapkapcsolatunk és előbb-utóbb illik beszámolnunk minden fontosabb partnerről. Addig, amíg meg nem történt az első szex, még csak-csak oké, ha nem mesélünk róla, róluk, de ezt követően már illene.
Csakhogy az etikus nonmonó nem csak a bázispartnerének, hanem a szeretőjelölteknek is be kell számoljon arról, hogy itt kicsit többen vannak a tervezettnél. Számot kell vetnünk azzal, hogy a nem teljesen poliamor beállítottságú partnert így simán elveszíthetjük. De még akár azt is, aki poli, csak az elképzelései szerint nagyobb intenzitású kapcsolatot kellene folytatnunk vele, mint amennyi bele fog férni az életünkbe, ha valóban minden partnerhez ragaszkodunk.
Tudom, viszonylag kevesen tapasztaltak hasonlót, de vannak ilyen felfutó életszakaszok, amikor tényleg több értékes emberrel is kapcsolatba kezdünk, ráadásul olyan tökéletesen párhuzamosan, hogy nem is értjük, mi folyik… Míg máskor hónapokig nem találtunk senkit, most szinte nem tudjuk, mihez kapjunk… És naná, hogy élvezzük. Csak meddig bírjuk idővel és energiával? Meddig tolerálja a bázispartner, hogy látszólag telhetetlen módon gyűjtögetjük a kapcsolatokat?
El kell döntenünk, hogy valóban hány ember fér az életünkbe és ki az, akit hosszú távon csak hitegetnénk, mert ugyan nyugisabb korszakunkban szívesen találkoznánk vele gyakrabban, most rá már valójában nem marad időnk.
A végső elutasítás akkor is nagyon nehéz és szomorú, ha a választás egyértelmű, mert a másik szeretőjelölt sok szempontból vonzóbb vagy egyszerűen csak közelebb lakik, jobb az időbeosztása, gyakrabban lehet vele találkozni, van saját lakása, ahol tud fogadni, nem mondja le a randikat, mert nincs kisgyereke, és így tovább… Így aztán van, aki inkább elodázza a döntést és nem szakít, hanem folytatja a kapcsolatot, és titokban arra vár, hogy a másik fél ébredjen rá: nem annyira fontos ő, jobb, ha elbúcsúzik.
Egy kapcsolat folyamatos szabotálása ugyanolyan fájdalmas, mint a szakítás, csak a fájdalom sokkal tovább tart. Mikor azt érezzük, hogy a kezdeti lelkesedés lassan, de biztosan hanyatlik, de fogalmunk sincs, miért… Az nagyon romboló tud lenni. Persze nem tudom, mennyivel jobb, ha tisztában vagyunk az okkal: mondjuk a kedvesünk a velünk párhuzamos szeretőjét választja, ahányszor csak lehet. Vagy csak azért randizik még velünk, mert nem akar megbízhatatlannak tűnni…
Egyesek azt választják, hogy egyszerűen elhallgatnak, vagy olyan ritkán és semmimondóan jelentkeznek, hogy a partner kénytelen rájönni: őt tulajdonképpen dobták, csak ilyen kis csendes, elodázó módon. Vagy nem igazán dobták, hiszen néha még van találka, csak az nem olyan szenvedélyes, nem olyan jó hangulatú… Bár még az is lehet, hogy a szex továbbra is remek és az ember azért nem képes elengedni az egész dolgot, mert tudja, hogy egykönnyen nem talál ilyen klassz partnert… (Meg ott vannak azok a fránya érzelmek…)
Igazából nincs tökéletes megoldás az ilyen helyzetekre. Nem merném se azt tanácsolni, hogy szakítsunk meg egy kapcsolatot, mert érezzük, hogy már nem fog beleférni érdemben az életünkbe, se azt, hogy hitegessük a másikat és tartsuk takaréklángon. Hiszen itt nem arról van szó, hogy direkt halmozzuk a szeretőket, hanem egyszerűen túl jól alakultak az ismerkedések. Adott esetben bizonyos partnereknek akár elég is lehet egy alacsony intenzitású kapcsolat, mert nekik is van más partnerük (esetleg több is), így nem érzik veszteségnek, ha csak ritkán futunk össze.
Mindenesetre nagyon nehéz egyszerre etikusnak és empatikusnak maradni… Az végképp nem jó, ha elkezdünk a kapcsolatainkra kötelességként tekinteni, és csak azért tartjuk fenn egyiket-másikat, mert rendesek akarunk lenni. Semmiképp nem tanácsos túlvállalni magunkat.