A youtube-on talált meg pár hete Natalie Portman Mesterkurzus hirdetése. A kurzus lényege, hogy a 25 éve pályán lévő színésznő kulisszatitkokat árul el a mesterségről, bár arról nyilván nincs szó, hogy ez a kis 90 dolláros online tanfolyam kiválthatna több évi színművészeti tanulmányokat, de a nagyközönség számára mégis érdekes lehet megmutatni pár olyan trükköt, amely segíti a színészeket a munkájukban. Ha jól értettem, itt kifejezetten filmes műfajról van szó, hiszen még azt is említi a beharangozóban, hogy oda kell figyelni, hogy a kamera meg tudja mutatni egy levél tartalmát...
Soha nem próbáltam a színészetet, nem is vágytam rá, de azért az számomra is nyilvánvaló, hogy a színházi és a filmbéli munka teljesen más. A színpadon a közönséget elég jól ki lehet zárni a tudatunkból (álltam már színpadon rivaldafényben, noha nem színészként, de ez az élmény azért megvan), az viszont, ha az embert több kamera veszi intim jelenetek közepette is, borzasztó nehéz lehet, bele se szeretek gondolni, hogy milyen. (És most nem pornóról beszélek, hanem érzelmes, könnyfakasztó, gyötrelmes jelenetekről, amelyeknek úgy kell kinézniük, hogy minden arcizmod a helyén legyen, pedig az operatőr éppen belemászik a képedbe.)
És itt is létezik kettős mérce: míg a női bosszút kaján vigyorral szokás konstatálni, mondván, hogy a férfi tehet mindenről és megérdemelte, addig a nőket érő atrocitásokat sokkal súlyosabbnak szokás ítélni, még akkor is, ha a nő tette nem kevésbé súlyos, mint a férfié. Míg a nők irányában tapasztalt áldozathibáztatást már egyre többen és hangosabban elítélik (már aki), addig a férfiak sérelmeit semmibe szokták venni, legyenek azok anyagiak vagy akár fizikaiak. Biztos, hogy fizikai bántalmazásban a férfiak járnak elöl, de ami a rongálást illeti, van egy olyan tippem, hogy a nők elvihetik a pálmát.
Nem is tudom, miért ne lehetne megmutatni akár színészi rögtönzés keretei között, hogy mennyire sokféle megoldása van a megcsalt barátnő szerepnek. Messze nem az az egyetlen, amelyet ilyen általánosító jelleggel N. P. bemutat a hirdetésében. Nyilván az se véletlen, hogy pont ezzel a témával akarta bevonzani a közönséget.
Soha nem próbáltam a színészetet, nem is vágytam rá, de azért az számomra is nyilvánvaló, hogy a színházi és a filmbéli munka teljesen más. A színpadon a közönséget elég jól ki lehet zárni a tudatunkból (álltam már színpadon rivaldafényben, noha nem színészként, de ez az élmény azért megvan), az viszont, ha az embert több kamera veszi intim jelenetek közepette is, borzasztó nehéz lehet, bele se szeretek gondolni, hogy milyen. (És most nem pornóról beszélek, hanem érzelmes, könnyfakasztó, gyötrelmes jelenetekről, amelyeknek úgy kell kinézniük, hogy minden arcizmod a helyén legyen, pedig az operatőr éppen belemászik a képedbe.)
Mégis, hogy jön ez ide ez az egész? A dolog lényege, hogy Portman, akit leginkább a Star Wars előzménytrilógiájából ismerünk mint Padme Amidala királynőt/szenátornőt, ebben a hirdetésben a féltékeny barátnő megjelenítésére vállalkozik. Nem tudom, milyen hosszú a mesterkurzus és hányféle szerepbe bújik, nyilván ennek is csak kis részletét láthatjuk a beharangozóban, az, amit azonban látunk, sokmindent elárul arról, hogyan képzeli a filmes szakma vagy a színész vagy a közvélemény (?) azt a nőt, aki éppen most jött rá, hogy a pasija megcsalta.
A bevágott jelenetekből a következő részletek derülnek ki: Natalie felmegy a pasi lakására. Ott feldúlt arccal járkál fel s alá, majd kidob pár ruhát az erkélyről, elolvas egy levelet, amit az írógépből vett ki (hát, ez a jelenet ezek szerint nem mostanság játszódik), leönti valami barna folyadékkal az ágyat, összetör egy vázát, ráír valamit egy bekeretezett képre, összefoglalva: rombol, bosszút áll, vissza akar vágni, amennyire csak lehet.
Ezek szerint ez a normális, elvárható, elfogadható, általános reakció? Vagy csak ez az, amit leglátványosabban meg lehet jeleníteni? Mert azt hogy játssza el bárki is, hogy nem teszünk tönkre semmit, nem törünk-zúzunk, nem is megyünk fel a pasink lakásába? A nem cselekvést ábrázolni ugyebár sokkal nehezebb lenne. De mennyire veszélyes az ilyen szélsőséges reakciót normává tenni?
Ha tovább gondoljuk a jelenetet, annak simán lehetnének a való életben büntetőjogi következményei, hiszen itt más ingatlanának megrongálásáról van szó, egy drága lakásban akár több százezer dollárnyi kár is keletkezhet. És a hasonló jelenetek nem ritkák a filmekben: kocsirongálás, ruhák és más személyes tárgyak kihajigálása ablakon, erkélyen, nyilvános megszégyenítés, hogy a fizikai bántalmazásról ne is beszéljünk: a legutóbbit kivéve a többinek a következményeiről soha nem esik szó.
A bevágott jelenetekből a következő részletek derülnek ki: Natalie felmegy a pasi lakására. Ott feldúlt arccal járkál fel s alá, majd kidob pár ruhát az erkélyről, elolvas egy levelet, amit az írógépből vett ki (hát, ez a jelenet ezek szerint nem mostanság játszódik), leönti valami barna folyadékkal az ágyat, összetör egy vázát, ráír valamit egy bekeretezett képre, összefoglalva: rombol, bosszút áll, vissza akar vágni, amennyire csak lehet.
Ezek szerint ez a normális, elvárható, elfogadható, általános reakció? Vagy csak ez az, amit leglátványosabban meg lehet jeleníteni? Mert azt hogy játssza el bárki is, hogy nem teszünk tönkre semmit, nem törünk-zúzunk, nem is megyünk fel a pasink lakásába? A nem cselekvést ábrázolni ugyebár sokkal nehezebb lenne. De mennyire veszélyes az ilyen szélsőséges reakciót normává tenni?
Ha tovább gondoljuk a jelenetet, annak simán lehetnének a való életben büntetőjogi következményei, hiszen itt más ingatlanának megrongálásáról van szó, egy drága lakásban akár több százezer dollárnyi kár is keletkezhet. És a hasonló jelenetek nem ritkák a filmekben: kocsirongálás, ruhák és más személyes tárgyak kihajigálása ablakon, erkélyen, nyilvános megszégyenítés, hogy a fizikai bántalmazásról ne is beszéljünk: a legutóbbit kivéve a többinek a következményeiről soha nem esik szó.
És itt is létezik kettős mérce: míg a női bosszút kaján vigyorral szokás konstatálni, mondván, hogy a férfi tehet mindenről és megérdemelte, addig a nőket érő atrocitásokat sokkal súlyosabbnak szokás ítélni, még akkor is, ha a nő tette nem kevésbé súlyos, mint a férfié. Míg a nők irányában tapasztalt áldozathibáztatást már egyre többen és hangosabban elítélik (már aki), addig a férfiak sérelmeit semmibe szokták venni, legyenek azok anyagiak vagy akár fizikaiak. Biztos, hogy fizikai bántalmazásban a férfiak járnak elöl, de ami a rongálást illeti, van egy olyan tippem, hogy a nők elvihetik a pálmát.
Nem is tudom, miért ne lehetne megmutatni akár színészi rögtönzés keretei között, hogy mennyire sokféle megoldása van a megcsalt barátnő szerepnek. Messze nem az az egyetlen, amelyet ilyen általánosító jelleggel N. P. bemutat a hirdetésében. Nyilván az se véletlen, hogy pont ezzel a témával akarta bevonzani a közönséget.