Divat a hűtlenséget egyfajta természeti katasztrófaként látni, amelynek kiderülése egyfajta cezúraként jelenik meg, ezt a katasztrófát pedig vagy túléli egy kapcsolat, vagy nem. Csakhogy az esetek nagy százalékában nem arról van szó, hogy a hűtlenség megtörtént, vége lett és utána így vagy úgy feldolgozzuk. Hanem úgy működik, hogy a hűtlenség velünk marad, sokáig. Vagy egyfolytában, vagy időközönként van jelen, de nem tűnik csak úgy el. És nem a túléléséről, hanem a vele való együttélésről van szó.



Persze, nem tagadom, hogy léteznek olyan történetek is, amelyekben a hűtlen egyszer bukik le, megbánja (hogy magát a viszonyt, a félrelépést, vagy azt, hogy nem volt elég ügyes ahhoz, hogy elkerülje a lebukást, az más kérdés), majd szakít eddigi életével, hamut szór a fejére, és attól fogva ezerrel dolgozik a kapcsolata megmentésén...

Létezik ilyen, csak nem igazán tipikus. Míg a legtöbb hűtlenségről író pszichológus és újságíró úgy tesz, mintha ez lenne a norma. Mintha a hűtlenség hatalmas krízis lenne, amely egy ponton megrengeti a kapcsolatot, és onnan vagy a szakítás felé mennek a dolgok, vagy a „házasság” helyrehozására törekednek a felek. (Még ha nincs is de iure házasság, de facto annak tekinthető.)

Pedig sokszor se nem erre, se nem arra nem mozdul a kapcsolat. Akár maradhat ugyanott is, ahol volt, ha olyan a pár hozzáállása, hogy a külsős kapcsolatoknak nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget, semmiképp sem annyit, hogy krízisként fogják fel. Vagy változhat, de nem olyan drámai mértékben, hogy azt bárki észrevegye. Nem kötelező se a szakítás, se a „dolgok helyrehozása” felé elindulni, főleg, ha elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk: vagy nincs mit helyrehozni, mert a kapcsolat elég jó, vagy úgyse tudunk semmit helyrehozni, mert már próbáltuk, és nem sikerült.

Mindenki megbánásról, megbocsátásról, bizalomvesztésről, a bizalom újbóli megszerzéséről, megalázásról és megalázkodásról beszél, meg éretlen személyiségekről, narcisztikusakról, hovatovább szociopatákról, szex- illetve szerelemfüggőkről, és még minden más egyéb gonoszságra hajlamos emberekről…

Az, aki nem tudta a nadrágjában tartani a farkát, vagy akiről lekívánkozott a bugyi, természetesen bűnös és az a legalapvetőbb, hogy minden kapcsolatot megszakít a csábítójával, mert csak így lehet rendbe hozni a dolgokat otthon... Hát, nem.

Mert az ilyen tankönyvi példák mellett ott van az a rengeteg valódi történet, amely arról szól, hogy a felek megtanulnak együtt élni a hűtlenséggel, vagy nevezzük inkább többpartnerűségnek. Egyes hűtlenek hajlandóak eljátszani a szokásos bűnbánó színjátékot, a szerető eltaszítását, és azt az ócska jelenetet, hogy ő nem jelentett nekem semmit... Más hűtlenek még erre sem hajlandóak. Megnémulnak, a vállukat vonogatják, vagy legfeljebb afelől nyugtatják meg a partnerüket, hogy nem áll szándékukban válni. Már, ha a másik nem rohan azonnal, hogy beadja a válópert.

De most azokra a kapcsolatokra, házasságokra gondolok, amelyek nem érnek véget egy ilyen krízis, vagy akár több, egymást követő krízis ellenére sem. Olyan emberekre, akik nem csak „túlélik”, hogy a partnerük szexuális és/vagy romantikus kapcsolatot folytat valaki mással, hanem integrálják ezt a valóságot a mindennapjaikba. Akár úgy, hogy ők maguk is belépnek a félrelépők táborába, és ezzel kiegyenlítik a helyzetet, akár úgy, hogy csak megtanulnak együtt élni a dolog realitásával.

Az egyensúlyt persze nem csak az adhatja meg, ha mindketten vagy monogámok, vagy nem azok, hiszen lehetelek teljesen mások a vágyaik és az igényeik, az egyik számára lehet kielégítő a monogámia még úgy is, hogy neki magának osztoznia kell, a másik számára meg lehet az egypartnerűség olyan kínzás, amit nem hajlandó hosszú távon elviselni. Vagy csak a szexmentesség illetve nagyon ritka és fantáziátlan szexuális élet elviselhetetlen – utóbbira még soha senki nem javasolt épelméjű megoldást, amely mindkét félnek megfelelne. Az nem megoldás, hogy középen találkoznak, és az egyik tovább szenved a túl kevés, a másik meg a túl sok szextől, ezt talán nem olyan nehéz belátni.

Mivel a többpartnerűség valódi okainak kitárgyalása sokszor fájdalmas, sokan nem is akarnak minderről beszélni: de az esetek nagy százalékában inkább szürke zónában mozog a téma. Ritka a mindent kiveséző, egymást a bántásig őszinteséggel zaklató partnerség. Viszont sok a viccelődős, csipkelődős utalgatás és persze olyanok is vannak, akik a teljes hallgatást választják (nem feltétlen közmegegyezéssel, csak ha az egyik nem hajlandó beszélni, akkor a másik sem fog tudni).

Persze, egy ideális világban mindent meg lehet beszélni mindenkivel, mert érzelmileg olyan érett és olyan magabiztos személyiség, hogy kibírja (és fordítva), de egy ideális világban nem is létezhetne olyan elvárás, mint amit a monogám ideológia védelmezői fogalmaznak meg, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy ez az egész kitaláció az emberi természettel ellentétes. (Hadd ne kelljen ezt a tételt még egyszer bizonyítanom, mert számtalan alkalommal leírtam már az érveimet.)

Akkor olyan kétségbeesett cikkeket se kéne olvasnunk, amelyben ivarérett, harmincas emberek siránkoznak amiatt, hogy mást is kívánnak a szerelmük mellett, és ez milyen borzalmas. Nem borzalmas, csak teljesen természetes. És nem kéne emiatt álmatlanul hánykolódni, meg a természetet szidni, főleg nem kéne lelkifurdalást érezni és naivan azt hinni, hogy a mi szegény partnerünk nem fantáziál senki mással, csak mi vagyunk ilyen elborult perverzek.