Egyre több cikk és film, de főleg sorozat hozza elő a nyitott kapcsolat különböző válfajait, de szinte mindig azt ábrázolandó, hogy tulajdonképpen azok sem akarják, akik javasolták, mert csak divatból kezdenek bele, trendik akarnak lenni, vagy éppenséggel liberálisabbnak, modernebbnek szeretnének látszani, mint amilyenek valójában.

 

Most két spanyol sorozatban is találkoztam ezzel a jelenséggel, amely szerintem itthon azért nem merül fel ennyire élesen: bármennyire is születnek ezzel kapcsolatos cikkek, azért nehezebben tudom elképzelni, hogy általános trenddé válna, hogy csak „jófejségből”, igazodási vágyból vetné fel valaki a nyitást egy párkapcsolaton belül, és nem azért, mert valóban vágyik rá. (A továbbiak spoilert tartalmaznak.)

A Mérgező örökség c. sorozatban (amely kifejezetten drámai hangvételű) egy középkorú házaspár él nyitott kapcsolatban. Legalábbis ezzel próbálkoznak. A férj javasolta eredetileg, és alapvetően érzelemmentes, alkalmi szexélményekre gondolt, ráadásul elvárja a nejétől, hogy ezekről részletesen számoljon is be, mert azt állítja, hogy izgatja. A felesége hol azt mondja, hogy ő csak egymaga ejtőzik egy hotelszobában, és utána kitalált szextörténetekkel szórakoztatja a férjét, hol valóban belebonyolódik kapcsolatokba: csakhogy az egyik érzelmileg sem semleges számára. Ráadásul egy jóval fiatalabb kollégájáról van szó, aki – mint kiderül, a húga pasija…

De a lényeg nem is az, hogy milyen további bonyodalmak származnak a túl közeli ismerőssel létesített kapcsolatból, hanem az, hogy a nő tulajdonképpen nem is vágyik erre az egészre, ugyanakkor, ha már benne van, nagyon is akarja. Mivel az apja kénye-kedvének mindig is engedelmeskedett, a nála jóval idősebb férjéhez is úgy viszonyul, hogy belső meggyőződése ellenére hagyja magát elsodortatni. De minden tudatosság nélkül: noha a férj emleget bizonyos szabályokat, és kifejti, hogy mennyire nem működőképes a monogámia, a végén mégiscsak az derül ki, hogy mindezt nem meggyőződésből kezdeményezte, hanem azért, hogy modernnek, felvilágosultnak tűnjön.

Mikor a nő bevallja, hogy már érzelmileg sem közömbös a szeretője iránt, a férj először úgy tesz, mintha ezt jól viselné, mintha semmi baja nem lenne vele, de annyira összetörik, hogy élő, egyenes adásban, a tévében vallja meg a kétségbeesését és a neje csak ebből jön rá, hogy valójában az egész nyitott kapcsolatra vonatkozó javaslat színjáték volt a férfi részéről. De ekkor már késő… Nem is a fiatalabb szerető miatt, mert azzal is szakít, hanem azért, mert már nem tud mit kezdeni ezzel a házassággal: elveszítette a bizalmát és nem is vonzódik többé a férjéhez.

Míg a Mérgező örökség a nonmono drámai oldalát domborítja ki, az Alfahímek vígjátéksorozatként szerepel, de valójában ugyanazokat a témákat veti fel. Négy férfi párkapcsolatain keresztül mutatja be a modern, nyugati pasik nagy problémáit, legfőképpen azt, hogy nem találják a helyüket abban az új koordinátarendszerben, amely a fejlett nyugaton többé-kevésbé diadalmaskodni látszik, bár a Netflix saját gyártású sorozatai eléggé meghamisítják a valóságot: az online randizás se úgy zajlik, ahogy ők ezt bemutatják.

A négy férfi főszereplő egyike pont fordított helyzetbe kerül, mint ahogy a fent említett pár esetében történt: itt a barátnő jelenti ki, hogy nyitott kapcsolatra vágyik, amitől a férfi teljesen megdöbben. Annak ellenére egyébként, hogy hosszú szeretői viszonya van egy férjes asszonnyal, tehát monogámnak éppen nem nevezhető. Csak, mint olyan sok férfi, úgy gondolja, hogy amit neki titokban szabad, azt az ő barátnője, felesége ne csinálja, főleg ne nyíltan.

Mivel azonban a partnere nem hajlandó folytatni a zárt kapcsolatot, beleegyezik a dologba, négy alapszabályt javasolva, amiből a nő hármat el is fogad. 1. Nincs ismétlés (ez maga a tökéletes promiszkuitás és a partnerek tárgyiasítása), 2. Ismerősök kizártak (miközben ő az üzlettársa feleségét döngeti 2 éve), 3. Mindig védekeznek. A 4. az lett volna, hogy 48 órával korábban be kell jelenteni a külsős randit, de ezt a nő megvétózza.

Persze, hogy az egész kísérlet nem sokáig működik: ahogy a másik sorozatban a férj, itt a nő szeretné, ha a partnere részletesen beszámolna a kalandjairól, de amikor épp nincsenek kalandjai, inkább kitalál valamit (és persze lebukik, mert hülyeségeket beszél). Mikor a kedvese megy el valakivel, akkor meg követi, azt hiszi, hogy az egyik barátjával jött össze és addig viszi a paranoiát, hogy rájuk tör a hotelben…

A végén a pasit a szeretője buktatja nagyon életszerűtlen módon, és a monogámiában egyébként nem hívő barátnő simán kirúgja, sőt, még anyagilag is a padlóra küldi… Ami egy ennyire laza nőtől azért nekem nem egyértelmű…

A lényeg az, hogy megnyugodhassunk: az egész nonmono úgyse működik… Aki kipróbálja, az a kapcsolatát kockáztatja, akár drámai, akár komikus képet festünk az ügyről, az eredmény ugyanaz.

Persze, ha nincs valódi szándék mindkét fél részéről, ha valaki csak divatból megy bele vagy azért, mert a partnere presszionálja, ultimátumot ad neki, vagy csak szépen kéri, akkor nyilván nem lesz működőképes. Mint ahogy az átgondolatlan szabályok is könnyen oda vezetnek, hogy az egész kísérlet kudarcba fulladjon.

Egyébként az egyik legidegesítőbb ezekben az ábrázolásokban szerintem az, ahogy a külsős partnereket eldobhatónak mutatják be. És itt nem csak a párkapcsolat melletti kalandozásról van szó, hanem ahogy a szinglik online randizását ábrázolják. Semmi tartalom, semmi előkészület, nincs udvarlás, a nők bármire kaphatók még aznap, ráugranak a pasikra… Ez minden, csak nem a valóság és főleg nem segít senkinek abban, hogy normálisan tudja kezelni az online ismerkedés világát.