Persze az élvezeti értékből ez a figyelmetlenség mit sem vont le: a darab kifejezetten szórakoztató még akkor is, ha hasonló terápiás helyzetekkel kapcsolatos emlékeim nem tartoznak életem legjobb pillanatai közé. És akkor is, ha a darabban látott módszerek egy valódi terápiában megengedhetetlenek lennének (legalábbis részben). De éppen ettől lesz érdekesebb ez az előadás, és sokkal élvezetesebb, mint az az idén már 12 éves film (Amit még tudni akarsz a szexről), amelyben Meryl Streep és Tommy Lee Jones kínlódtak a házasságukban és a terápiájukban.
A Párterápia egyébként legalább 8 éve megy a Belvárosi Színházban (egy 2016-os kritikát találtam róla) ugyanezzel a szereposztással (férj: Debreczeny Csaba, feleség: Balla Eszter, terapeuta: Mészáros Máté) és ezen a héten is ugyanúgy telt házas volt, mint a blogbejegyzés szerint akkor, a régi szép időkben, a COVID előtt. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a témára igencsak van igény: ha nem is minden olyan házaspár szánja rá magát, hogy elmenjen egy ilyen terápiára, amelynek szüksége lenne rá, azért egy előadás is adhat támpontokat egy mélyebb beszélgetéshez vagy néhány bemutatott gyakorlat otthoni elvégzéséhez. Bár szerintem, aki a férjével/ feleségével együtt jár színházba, annak a házassága még általában tűrhetően működik.
De térjünk rá a bennünket leginkább érdeklő hűtlenség témára, amely a színpadon a legnagyobb üvöltözést generálta. Már a terápia elején felemlegeti a feleség (Johanna), hogy a férje (Valentin) megcsalta egy bizonyos Brigitte-tel. A férj fogja a fejét, hogy milyen régi történet ez már és hányszor bocsánatot kért, beismerte, hogy hibázott, miért nem lehet ezen túllépni… Aztán azon kezdenek el vitatkozni, hogy milyen hosszan tartott ez a viszony, vajon folytatódott-e még és a férfi gondol-e a csajra továbbra is…
Nyilvánvalóvá válik, hogy bármennyire is régen történt az egész (tizenvalahány éve, valahol a gyerekek születése körül), Johanna nem tud túllépni rajta és örökké felhánytorgatja. Az nem derül ki ennyiből, hogy Valentin számára mit jelentett az alternatív kapcsolat, csak az világos, hogy legfeljebb hónapokig tartott (bár a férfi először sokkal rövidebb időszakról beszél), és hogy soha nem beszélték meg higgadtan.
Később azonban arra is rátérnek, hogy Johanna sem az a ma született bárány, neki meg egy Guido nevezetű pasija volt… Akiről először azt állítja, hogy még Valentin előtt létezett, de aztán kiderül, hogy igazából közben is. És ez a Guido úgymond a közös otthonukban időzött és Valentinnek úgy kellett kidobnia, mint „a macskát szarni” (kíváncsi lennék, az eredeti német szövegben itt mi szerepel).
Tulajdonképpen itt jutunk el egy olyan ponthoz, amely látszólag nagyon is rezonált a közönséggel: még a feleség, Johanna is élvezettel idézte fel, hogy a férje anno kvázi erőszakosan lépett fel az ő alternatív kapcsolatával szemben, nem pedig megértően viszonyult hozzá… Az egész úgy kerül szóba, hogy a terapeuta szinte összeomlik a pár előtt, mert üzenetet kap a feleségétől Annikától, amelyben az közli, hogy elhagyja, ugyanis nem bírja azt az örökké megértő, türelmes és toleráns közeget, ami a házasságukat jellemzi, mert ő ebben a „gubóban” úgymond megfagy.
Vagyis a terápiára érkezett házaspár visszaigazolást kap arról, hogy az ő veszekedős stílusuk, az egymás marására, cikizésére, bosszantására bazírozó kapcsolatuk még mindig élhetőbb és működőképesebb, mint a „toleranciába fojtott” házasság, amiből a terapeuta neje fejvesztve menekül.
Erről egyébként eszembe jutott egy nemrég látott beszélgetésrészlet, amelyben Lewis Howes (The School of Greatness podcast) interjúvol meg egy párkapcsolati szakértőnek mondott hölgyet (sajnos az ő nevét nem sikerült megtalálnom): a szakértő azt fejtegeti, hogy a nők „természetüknél fogva” állandóan tesztelik a férfiak türelmét, de ha egy pasi a partnere azon kijelentésre, hogy „márpedig én azt csinálok, amit akarok, és akkor jövök haza, amikor kedvem tartja” megvonja a vállát, akkor a nő ott fogja hagyni, mert… a jelek szerint a nő arra vágyik, hogy gátat szabjanak neki és a férfi kimutassa, hogy nem tehet meg bármit.
Ezek szerint a nő akkor hiszi el, hogy fontos a férfinak, ha a férfi őt megpróbálja korlátozni. Például azzal, hogy kihajítja az asszony hímnemű barátait, udvarlóit, potenciális szeretőit. Hát… hadd ne értsek ezzel egyet, de a közönségről nekem úgy tűnt, hogy egyetértett és cinkosan felnevetett.
Vajon tényleg így gondolkodik az emberek többsége? Még a nők is azt szeretnék, ha korlátoznák őket, mert ettől látják igazi macsónak a partnerüket? Vagy ez a gondolkodásmód teljesen félrevezető?