A legutóbbi poszt kommentjei között több olyan megnyilvánulás is akadt, amely arra enged következtetni, hogy bizonyos emberek úgy vélik, hűtlenségbe KERGETNI szokás az embereket, főleg a férfiakat, mert úgy maguktól eszükbe se jutna… Ha mindent megkapnak otthon (kérdezem: mi az a minden?), akkor nagyszerűen elvannak egy nővel is, és nincs kedvük a kalandozáshoz.
Régi motoros olvasóim persze tudják, hogy ez messze nem általánosítható, hiszen rengeteg olyan történetet ismerünk, amelyben a hűtlenség nem azért történt meg, mert a férfinak vagy nőnek nagy hiányérzetei lettek volna a kapcsolatában: egyszerűen léteznek olyan emberszabásúak, akik akkor is szeretőznek, ha mindig készséges és kenyérre kenhető, jó természetű partner várja őket otthon, és léteznek olyanok is, akik meg akkor se lépnek félre, ha a férjük/feleségük az ég világon minden megtesz annak érdekében, hogy végre rájöjjenek: ő nem akar és nem is fog soha megfelelni az igényeiknek.
Nincsenek tehát általános és mindenkire érvényes szabályok. Nincs olyan viselkedésmód, amely garantáltan hűségben tart vagy épp ellenkezőleg, 100%-os biztonsággal félrelépésre késztet valakit. Akárhány példát is ismerünk a hűtlenségbe kergetésre (vagy amit mi ilyenként azonosítunk), nem mondhatjuk ki, hogy minden esetben, sőt, még azt sem, hogy az esetek többségében a „megcsalt fél” hibás. Ugyanúgy azt sem mondhatjuk ki, hogy soha nem hibás semmiben. Hibátlan ember nem létezik, de az, hogy valakihez hűtlenek lesznek-e vagy sem, nem csak azon múlik, hogy ő hogy viselkedik, de nem is mindig függetleníthető ettől. Nincs általános szabály.
Mindazonáltal léteznek magatartásformák, amelyek elősegítik a félrelépést akkor is, ha az illető partner alapjában véve nem az a mindenáron több vasat a tűzben tartó típus. Ezt semmiképp nem tagadnám, mint annyian teszik, akik szerint valaki, akit megcsaltak, soha nem felelős semmiért, hogy rosszul teszi, ha elgondolkozik azon, hogy mit tett vagy mit nem tett a helyzet kialakulása érdekében.
Minden egyes esetet önmagában kell vizsgálni, de persze a legtöbben egyáltalán nem képesek rá, hogy tárgyilagosan nézzék a saját életüket, még akkor sem, amikor már lehiggadtak.
De ha már az általánosításnál tartunk: azt sem állapíthatjuk meg, hogy a hűtlenség mindig rossz és mindig fáj, és tragédiaként éljük meg – ahogy rengetegen, úgynevezett szakemberek is szajkózzák. (Sőt, odáig elmerészkednek, hogy a megcsaltság élménye rosszabb, mint mikor meghal valakink.) Nem mindig éljük meg tragédiaként a partnerünk félrelépését, még akkor sem, ha nem váltunk közömbössé iránta.
Van, aki az élet természetes velejárójának tekinti, hogy olykor-olykor vagy folyamatosan külső partner is része a férje/felesége életének, és esze ágában sincs kiborulni tőle. Az se jut eszébe, hogy emiatt kételkedjen saját vonzerejében, emberi értékeiben. Minél egészségesebb önbizalommal rendelkezünk, és minél kevésbé hagyjuk magunkat elkábítani a monogámia tökéletességének meséjével, annál kevésbé fog megrendíteni, hogy nem sajátíthatjuk ki egy másik ember szexualitását és lelkét. Akkor sem, ha botor módon megígérte, amit senki nem ígérhetne meg, ha józan lenne az ígéret pillanatában: hogy örökre szeretni fog, és soha nem fekszik le senki mással.
Ha nem ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy rajtunk múlik, a partnerünk félrelép-e vagy sem, sem abban a hitben, hogy ha megteszi, akkor jogunk van mindenféle retorziót alkalmazni, és tombolni, hiszen minket megkárosítottak, megaláztak és elvették tőlünk, ami a miénk volt, egyáltalán, ha nem hisszük, hogy bárki a miénk lehet, mert senki sem lehet senkié, mindenki csak saját magáé lehet, akkor nagy drámák nélkül fogjuk átélni a hűtlenségnek nevezett jelenséget, amelyet a bármilyen szerelmi/szexuális kapcsolatba keveredők nagy része előbb-utóbb megtapasztal. Vagy erről, vagy arról, vagy mindkét oldalról.
Mert arra is érdemes felkészülnünk, hogy velünk is megtörténhet egy nap, amit korábban olyan intoleránsan gazemberségnek, szemétségnek, elfogadhatatlan botránynak gondoltunk. Igen, mi is kísértésbe eshetünk, és lehet, hogy nem fogunk tudni ellenállni. És akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy miért nem olyan egyszerű megadni a partnerünknek a lehetőséget, hogy döntsön róla, mit akar kezdeni az új helyzettel.
Egy általános szabály van: hogy nincs általános szabály.
Régi motoros olvasóim persze tudják, hogy ez messze nem általánosítható, hiszen rengeteg olyan történetet ismerünk, amelyben a hűtlenség nem azért történt meg, mert a férfinak vagy nőnek nagy hiányérzetei lettek volna a kapcsolatában: egyszerűen léteznek olyan emberszabásúak, akik akkor is szeretőznek, ha mindig készséges és kenyérre kenhető, jó természetű partner várja őket otthon, és léteznek olyanok is, akik meg akkor se lépnek félre, ha a férjük/feleségük az ég világon minden megtesz annak érdekében, hogy végre rájöjjenek: ő nem akar és nem is fog soha megfelelni az igényeiknek.
Nincsenek tehát általános és mindenkire érvényes szabályok. Nincs olyan viselkedésmód, amely garantáltan hűségben tart vagy épp ellenkezőleg, 100%-os biztonsággal félrelépésre késztet valakit. Akárhány példát is ismerünk a hűtlenségbe kergetésre (vagy amit mi ilyenként azonosítunk), nem mondhatjuk ki, hogy minden esetben, sőt, még azt sem, hogy az esetek többségében a „megcsalt fél” hibás. Ugyanúgy azt sem mondhatjuk ki, hogy soha nem hibás semmiben. Hibátlan ember nem létezik, de az, hogy valakihez hűtlenek lesznek-e vagy sem, nem csak azon múlik, hogy ő hogy viselkedik, de nem is mindig függetleníthető ettől. Nincs általános szabály.
Mindazonáltal léteznek magatartásformák, amelyek elősegítik a félrelépést akkor is, ha az illető partner alapjában véve nem az a mindenáron több vasat a tűzben tartó típus. Ezt semmiképp nem tagadnám, mint annyian teszik, akik szerint valaki, akit megcsaltak, soha nem felelős semmiért, hogy rosszul teszi, ha elgondolkozik azon, hogy mit tett vagy mit nem tett a helyzet kialakulása érdekében.
Minden egyes esetet önmagában kell vizsgálni, de persze a legtöbben egyáltalán nem képesek rá, hogy tárgyilagosan nézzék a saját életüket, még akkor sem, amikor már lehiggadtak.
De ha már az általánosításnál tartunk: azt sem állapíthatjuk meg, hogy a hűtlenség mindig rossz és mindig fáj, és tragédiaként éljük meg – ahogy rengetegen, úgynevezett szakemberek is szajkózzák. (Sőt, odáig elmerészkednek, hogy a megcsaltság élménye rosszabb, mint mikor meghal valakink.) Nem mindig éljük meg tragédiaként a partnerünk félrelépését, még akkor sem, ha nem váltunk közömbössé iránta.
Van, aki az élet természetes velejárójának tekinti, hogy olykor-olykor vagy folyamatosan külső partner is része a férje/felesége életének, és esze ágában sincs kiborulni tőle. Az se jut eszébe, hogy emiatt kételkedjen saját vonzerejében, emberi értékeiben. Minél egészségesebb önbizalommal rendelkezünk, és minél kevésbé hagyjuk magunkat elkábítani a monogámia tökéletességének meséjével, annál kevésbé fog megrendíteni, hogy nem sajátíthatjuk ki egy másik ember szexualitását és lelkét. Akkor sem, ha botor módon megígérte, amit senki nem ígérhetne meg, ha józan lenne az ígéret pillanatában: hogy örökre szeretni fog, és soha nem fekszik le senki mással.
Ha nem ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy rajtunk múlik, a partnerünk félrelép-e vagy sem, sem abban a hitben, hogy ha megteszi, akkor jogunk van mindenféle retorziót alkalmazni, és tombolni, hiszen minket megkárosítottak, megaláztak és elvették tőlünk, ami a miénk volt, egyáltalán, ha nem hisszük, hogy bárki a miénk lehet, mert senki sem lehet senkié, mindenki csak saját magáé lehet, akkor nagy drámák nélkül fogjuk átélni a hűtlenségnek nevezett jelenséget, amelyet a bármilyen szerelmi/szexuális kapcsolatba keveredők nagy része előbb-utóbb megtapasztal. Vagy erről, vagy arról, vagy mindkét oldalról.
Mert arra is érdemes felkészülnünk, hogy velünk is megtörténhet egy nap, amit korábban olyan intoleránsan gazemberségnek, szemétségnek, elfogadhatatlan botránynak gondoltunk. Igen, mi is kísértésbe eshetünk, és lehet, hogy nem fogunk tudni ellenállni. És akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy miért nem olyan egyszerű megadni a partnerünknek a lehetőséget, hogy döntsön róla, mit akar kezdeni az új helyzettel.
Egy általános szabály van: hogy nincs általános szabály.