A mainstream szerint egy fő kapcsolatot rendbe hozni csak akkor lehet, ha a hűtlen fél teljes megbánást mutat és minden kapcsolatot megszakít a korábbi szeretőjével, ráadásul ezt még a levelében is úgy fogalmazza meg, hogy a volt partnernek semmi reménye ne maradjon a visszatérésre.
Nem hivatkozhat arra, hogy a férje vagy a felesége megtiltotta, hogy bármilyen kapcsolatot tartson fenn, nem idézheti fel a szép pillanatokat, nem búcsúzhat szeretetteljesen. Csak pörölyként csapjon le a szerencsétlenre, akit előző nap még dédelgetett… És ha az válaszol, keresi, bármilyen okból szeretne még beszélgetni, akkor soha ne reagáljon. (Ha valaki sajnálja a megcsalt férjet/ feleséget, az eldobott szeretőt miért nem?)
Szerintem persze ennél sokkal emberségesebben is lehet szakítani… Akármilyen okból is döntünk így, nem kötelező teljesen eltűnni, amennyiben a kapcsolat valamilyen szintű fenntartása nekünk magunknak nem okoz lelki szenvedést. Mert van olyan, hogy valóban jobb mindenestül kiszállni a másik életéből, de ez ne azért történjen, mert a fix partnerünk igényli, hanem azért, mert nekünk elviselhetőbb. És egy tisztázó beszélgetésre azért illik alkalmat adni.
Egyébként a fix partner részéről azt követelni, hogy soha többé ne szólhasson a hűtlen a volt szeretőjéhez, valószínűleg kontraproduktív is, mert csak annál jobban fog vágyni az exére, minél jobban el van tőle tiltva. (Már persze, ha kicsit is fontos volt a számára.) Az más, ha a döntést ő hozza meg, de ha az elhatározása csakis abból fakad, hogy fél a büntetéstől, nem abból, hogy tényleg nem akarja folytatni, akkor nem lesz sok értelme, több haragot szül, mint amennyi gyógyulást.
Persze a szakításnak van másik fajtája is: az örök se veled, se nélküled dinamika, amelyben körülbelül hetente szakítanak a felek (vagy az egyik állandóan „örökre” szakít, míg a másik ezt nem veszi komolyan…) Ennek aztán mindenféle válfajai vannak: azért szakítanak, mert folyton veszekednek és a békülős szex a legjobb, azért, mert az egyik fél igazából nem is akar szeretőt, de ahányszor a férje/felesége csalódást okoz neki, visszamenekül az alternatív partnerhez, vagy azért, mert az egyik féltékeny a szeretőre, nem bízik abban, hogy bármiről is igazat mondana…
Ami semmiképpen nem komilfó, az a szakítás elmaradása, az egyszerű felszívódás, főleg egy már hetek, hónapok óta zajló kapcsolatból… Akármilyen oka van is az illetően arra, hogy megszakítsa a viszonyt, annyira ne legyen embertelen és gyáva, hogy egyszerűen csak elhallgat és semmire nem reagál. Ha valami, akkor ez tényleg a legalja és sokszor pont olyanok csinálják, akik korábban a lehető legkomolyabb érzelmeket hazudták, nem lehetett tőlük fél órát nyugton lenni, mert állandóan írtak, telefonáltak, elárasztották az embert a jelenlétükkel…
Különleges kegyetlenség az is, ha szakítás előtt lelkifurdalásból különleges ajándékokat adunk valakinek (bizonyos férfiak szokása), hogy ezzel kompenzáljuk az illetőt azért, mert már nem akarunk vele lenni: az érzelmek anyagi javakkal helyettesítése inkább megalázó, mint emberséges… És az sem kedvesebb, ha tippeket adnak, hogyan tegyünk szert újabb szeretőre helyettük.
Mint a kapcsolat kezdetének, így a végének is lehet emberséges, tiszteletteljes formája, de ez persze nagyon keveseknek megy… Mindenesetre a szeretői viszony lealacsonyítása, annak kijelentése, hogy nem is volt olyan értékes, teljesen felesleges kínzás. Aki így gondolja, az ne menjen bele hasonló kalandokba.