Néhány hete kigyűjtöttem már ezt a cikket, hogy valamikor írjak róla, el se olvastam, mert folyamatosan esnek be az érdekes témák - most viszont megjelent rá a reakció, így eljött az ideje, hogy elolvassam mindkettőt.
A nő (Elloa Atkinson) által leírt gondolatokban semmi különös nincs: boldog házasságban él, mégis megkívánt valaki mást, és ez az ember csak nem ment ki a fejéből... Hát kivel nem történt még ilyesmi? Az egy dolog, hogy beszélni róla kevesen szoktak, főleg a saját nevüket is vállalva, de hogy szinte kivétel nélkül minden, házasságban élő ember megtapasztalta már, ki intenzívebben, ki csak futólag, az is biztos.
Az igazán érdekes ebben a sztoriban nem maga a tény, hogy a nő szívesen megcsalná a férjét - és persze eddig az derült ki, hogy mégsem teszi, különben nem írt volna róla egy ezrek által olvasott fórumon -, hanem egyrészt az, hogy ezt megbeszélte a férjével, másrészt főleg az, hogy a nevét, identitását totálisan vállalva feltette a netre. Erre igazából fel sem figyeltem, mikor először rápillantottam az írásra.
A cikk nagy vihart kavart, el lehet képzelni, kapott ő hideget és meleget, egyrészt a bűnös gondolataiért (amelyekért szégyellte magát, pedig nem kéne), másrészt azért, mert ezzel megalázta a férjét. És ez a része szerintem helytálló... Bármennyire is természetes, mindennapos, banális jelenségről van szó, amelyet szinte mindenki testközelből ismer, nem szokás csak úgy kitenni magunkat és a partnerünket annak, hogy egy csomó idegen csámcsogjon rajta. Főleg, ha még csak nem is történt semmi, egyszerűen érzett, gondolkodott, fantáziált! Uramisten, már a titkos gondolatainkról és így számolunk be?
Most megjelent a férj reakciója, amely igazán zavarba ejtő, Elmondja, hogy milyen gyerekkori traumák jöttek elő belőle, mikor ez a beszélgetés a feleség félreérzéseiről lezajlott. Hogy miért olyan sebezhető, miért esik annyira nehezére elhinni, hogy őt egyáltalán lehet szeretni. Hogy miként alázta meg a felesége vágya... Ugyanakkor mennyire nagyra értékeli az őszinteséget a kapcsolatukban - nem azért, de ez a fajta őszinteség számomra a módszeres kínzással egyenértékű, ha figyelembe veszem a pasi önbizalomhiányát és sebezhetőségét.
Egyrészt tekinthetjük csodálatosan bátor dolognak mindkettejük szereplését, másrészt engem inkább taszít, hogy a nő kitette ennek azt az embert, akit állítólag szeret (igaz, Nigel Atkinson egy olyan projekt részvevője, amelynek kitűzött célja a férfiak csendjének megtörése, szóval szinte kapóra jött ez az egész téma.). Most ország-világ tudja a legintimebb titkaikat, és mindezt a kapcsolatgyilkos titkolózás elleni harc nevében. Szép az őszinteség, de ez maximum a magánügyük, hogy minden felmerülő problémát így oldanak meg. Vagy írhattak volna minderről álnéven, a vitát akkor is elindíthatta volna az eset, de így... Hát, nem tudom. Inkább úgy érzem, mindent megtettek annak érdekében, hogy a kapcsolatukra borzasztó teher nehezedjék.
Az abszurd igazából az, hogy mindezt magukra vállalták egy teljesen banális, mindennapos, természetes és nem szégyellendő dolog miatt - akármennyire is szeretünk valakit, attól még vágyhatunk másra is, és ez nem halálos bűn. Az önmagában persze pozitív, hogy sokan kimondják, hiszen ettől sok, magát egyébként marcangoló ember is rájön, hogy mégse abnormális, és nem kellene annyira nyomorultul éreznie magát természetes indíttatásai miatt, de túl nagy támadási felületet hagyni azért nem kéne. Az élelmesebbek ugyan maguktól is tudják, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, és egy percig se süppednek bele az önmarcangolásba - de egészséges lelkű ember sajna kevés van egy velejéig képmutató társadalomban.
Írása végén a férj bevallja, hogy persze neki is vannak hasonló gondolatai, de pasinál ez kicsit se meglepő - viszont minden ilyen, hűtlen gondolatot lehetőségnek tekint, hogy közelebb kerüljön a feleségéhez és egyre inkább azzá váljon, aki akar lenni. Uff, ez nekem már kicsit sok a jóból. Ti hogy vagytok vele?