Februárban indult a Spotify-on a Szexkultúra című podcast, amelyet kezdetektől hallgatok. Két férfi, Szilágyi Szilárd párkapcsolati tanácsadó, szexológus és Dr. Lassányi Gábor régész, meseterapeuta beszélgetnek a szexről: vagyis két negyvenes férfi. (Hallgatok más podcastokat is, amelyekben meg fiatalabb nők beszélgetnek, egészen más hozzáállással, például a Baszki, én is! már a címéből következően is távol áll ettől a stílustól.)



Volt már szó korábbi adásokban is arról, hogy lehet feszegetni a monogámia határait, egyik beszélgetőpartner sem harcos monogámiahívő, ami már kezdetben is szimpatikus volt. Épp ezért érdekelt, mit hoznak ki a Legyen már szex! című adásból, amelynek témái között az is szerepelt, hogy Mit lehet tenni, ha nagyon eltérőek az igények... Gondoltam, csak eljutunk addig, hogy a monogámián belül semmit... (Vagy szinte reménytelen.) Nos, csalódnom kellett. De névvel, címmel vállalva ezt ki is merné így előadni... Egyébként persze elhiszem, hogy szerintük ez is megoldható, egy párkapcsolati terapeutának muszáj hinnie benne, különben hogy dolgozhatna a pácienseivel?

Mindenesetre készültem rá, hogy a hűtlenséget boncolgató adást is meghallgatom. Jelentem, megtörtént. Számunkra, akik már sok statisztikát láttunk, nem lehet újdonság, hogy a párkapcsolatok jelentős részében előfordul félrelépés, a vita csak az arányokkal kapcsolatos, illetve Szilágyi Szilárd felhívta a figyelmet arra, hogy mennyi mindent tekintenek különböző emberek hűtlenségnek (erről is sokat beszéltünk már).

Nézzük, mi volt az, amivel vitatkoznék...

Lassányi Gábor fejtette ki, hogy a megcsalásban a titkolózással van a legnagyobb baja, mert az alapkapcsolatban a másik félnek tudnia kellene arról, hogy mi történik, hiszen ennek tudatában hozhatja meg azt a döntést, hogy így is folytatja-e a hűtlen partnerrel vagy sem. Ha titkolózom előtte, akkor nem csak tiszteletlenséget követek el, hanem infantilizálom is a partneremet.

Oké, ezt értem, de mi a helyzet, ha a partnerem tényleg nem viselkedik és nem él felnőttként? Ha folyamatosan azt érzékelteti velem, hogy esze ágában sincs felnőttként létezni, felelősséget vállalni a saját tetteiért, elintézni hivatalos dolgokat, döntéseket hozni, eltartani magát, és így tovább? Ha csügg rajtam, mint gyümölcs a fán, és nyilvánvaló, hogy retteg attól, hogy kimenjen a világba és ott helyt álljon?

Vajon az ilyen partner készen áll-e az őszinteségre? Már a valóság egy kis szelete is hazavághatja, nem hogy az egész...

Szilágyi Szilárd lényegében a kötődési típusokról beszélt: szerinte az határozza meg egy elkötelezett párkapcsolathoz való hozzáállásomat, hogy tudok-e biztonságosan kötődni. Vagyis gyerekként megtanultam-e ennek a csínját-bínját. Állítása szerint az emberek kb 20%-a képes erre. A többiek vergődnek és sokan amiatt mennek félre, mert a bázis kapcsolatukban nem képesek megélni az intimitást.

Két alapvető motivációt említett a félrelépésre: a gyönyörkeresést és a kapcsolódás, az intimitás keresését. Az alkalmi félrelépés csak a szexről szólna (itt Lassányi vitatkozott, mert szerinte egy ilyen kalandban is lehet mélyen kapcsolódni), a tartós viszony meg arról, hogy otthon nincs rendben az intimitás.

Itt Lassányi megint vitatkozott, mert, ha jól vettem ki a szavaiból, ő hisz az etikus nem monogámia valamely formájában, tehát nem fogadja el azt a tételt, hogy tartós külső kapcsolata csak annak van, aki nem képes megélni odahaza az intimitást.

De egy korábbi adásban Szilágyi is említett egy példát, amelyből arra következtetek, hogy elfogadó a külső kapcsolatok tekintetében: a példában egy nő szerepelt, akinek az lett volna a legnagyobb vágya, hogy kipróbálhassa a szexet egy fekete férfival: a példát azért hozta fel a terapeuta, mert ezt a vágyat az állandó partner, vagyis a férj, nyilvánvalóan képtelen lenne kielégíteni, tehát itt el kellene dönteni, hogy a nő mondjon-e le a legizgalmasabb fantáziájától, vagy mit kezdjen ezzel a pár. De egy monogám kapcsolatba már ez a vallomás is elég nehezen férne be, arról már nem is beszélve, hogy mit kockáztatna az, aki előjönne a férjének valami ilyesmivel.

Nyilván én sem osztom azt az elképzelést, hogy a tartós szeretőzés a kötődési hiányosságokból fakad, illetve ha én külső partnerhez tökéletesen tudok biztonságosan kötődni, az eredetihez meg nem, akkor nem inkább az a helyzet, hogy az eredeti partnerem nem képes nekem azt nyújtani, amire szükségem van? De akár mindkettőhöz vagy háromhoz is kötődhetek teljesen jól.

Amit azért elég fájón hiányoltam ebből az intimitási sztoriból, az a szex része. Illetve, hogy összekössék a két adást: a tartós kapcsolatból eltűnő vágyat és a külső kapcsolat megjelenését. És az is hiányzott, hogy kimondják: nagyon nem mindegy, hogy milyen a szex, messze nem csak a gyakorisága számít. Mennyi mindent élnek meg emberek külső kalandokban, amire a bázis partnerükkel esélyük se lenne! Még akkor se, ha őszintén elmondanák, hogy mire vágynak, sőt, akkor aztán végképp nem...

Egyébként általánosságban az is zavaró, hogy feltétlen együtt élős kapcsolatokra, általában házasságokra fókuszálnak, pedig szexuális interakció millió más kapcsolódási fajtában is létrejön. Érdekes, hogy a fent említett nők, akiknek fő témája szintén a szex, egész más megközelítésben tálalják a dolgot.