Az izraeli Reichman Egyetem kutatói, Gurit Birnbaum és csapata abból a feltevésből indultak ki, hogy igazán visszatartó erő az lehet, hogy empátiagyakorlatokat végzünk, és a partnerünk perspektívájából nézzük a dolgokat (partner perspective-taking). Vagyis belehelyezkedünk az ő pozíciójába és így megpróbáljuk megérteni, mit érez, ha pedig ez többé-kevésbé összejön, akkor majd nem lesz kedvünk félrelépni.
Nos, nem tudom, melyikőtök hogyan áll ehhez a dologhoz, de hogy nálam nem működne, az biztos. Miért is?
Mikor odáig jutottam, hogy már nem akartam visszafogni magam (mert ezt megelőzte egy nagyon hosszú időszak, amikor visszafogtam magam), már annyira dühös voltam, amiért a partnerem nem vette figyelembe az én érzéseimet, igényeimet, nulla empátiával viseltetett irántam, gázlángolt és így tovább, hogy már eszem ágában sem volt empatikusnak lenni vele. Szerintem nagyon sok ember (főleg nő) így jut el a hűtlenségig: megtapasztalja az empátia hiányát a partnere részéről és ráébred, hogy nincs mit várnia tőle.
De ha a férfiakat nézzük, ott is némileg hasonló folyamatok zajlanak, csak ők talán nem lesznek olyan dühösek, amiért semmibe veszik az igényeiket.
De tegyük fel, hogy nincs düh és nincs kibékíthetetlen ellentét. Belehelyezkedünk a másik ember pozíciójába. Tegyük fel, ő havi egyszer igényli a szexet és csak egyféle pózban, mi napi egyszer és a legváltozatosabb módokon. Elkezdünk azon gondolkodni, hogy milyen rossz lesz neki, ha mi mással elégítjük ki vágyainkat, mert ettől kevesebbnek érzi majd magát, mert úgy gondolja majd, hogy nem elég nekünk.
Oké, és ettől megoldódik bármi? Ő majd empatikus lesz és belegondol, hogy jaj, de rossz nekünk, mert az igényünk egyharmincada se elégül ki? Változtat a viselkedésén? Szexistenné/ istennővé válik, mert átérezte, hogy nekünk mennyire rossz? Ugye, hogy nem?
Mi, mint nagy étvágyú, változatosságra vágyó egyének hogyan érthetnénk meg az ő szexualitását, vagy ő hogyan érthetné meg a miénket? Esély nincs rá. Olyan, mintha teljesen más dimenzióban mozognánk.
Vagy vegyük azt, hogy a partner extrém monogám, mi meg pont az ellenkezője. Beleéljük magunkat, hogy jaj, de rossz neki, mikor mi mással vagyunk, de ha belőlünk hiányzik a féltékenység és nem is tudjuk elképzelni (te nem érzed ezt a kínt, nem voltál féltékeny soha), akkor mégis, hogyan legyünk empatikusak? És még ha ésszel fel is fogjuk, hogy neki ez rossz, attól ő majd megérti, hogy nekünk meg az rossz, ha csak vele vagyunk és minden más potenciális partnerről le kell mondanunk?
Miért mindig a hűtlen fél legyen empatikus? Miért nem várhatunk empátiát a másik partnertől? És mihez kezdjek a vágyaimmal, ha empatikus vagyok? Maximum arra ösztönöt az empátia, hogy ne mondjam el a partnernek mindazt, ami zajlik, vagyis ne a konszenzusos poli felé tereljem a dolgokat.
Hiszen az, aki a másik beállítottságát és esetleges szenvedését nem figyelembe véve mindenben őszinte, az végképp nem empatikus.
Az egész felfogás talán akkor működik, ha a félrelépő fél valójában a monogámiában hisz és csak alkalmi elhajló, illetve neki is nagyon rosszul esne, ha hűtlenek lennének hozzá. Ilyen esetben működhet az empátia, de ha két nagyon eltérő lelki alkatú és szexualitású ember alkot egy párt (vagy partnerséget), akkor egyszerűen nem tudjuk elképzelni, milyen lehet a másik bőrében lenni.
Szerencsés esetben a partnerünk pont olyan monogám vagy nonmono, mint mi magunk és akkor körülbelül érzi, hogy mi rossz nekünk és mi az, ami meg se kottyan. Most én például nagyon empatikus tudok lenni, mert a partnerem közelítőleg azonos intenzitásra, stílusra és kötődési módra vágyik, mint én. Igaz, ez nem azt jelenti, hogy eltántorodnék az alternatív kapcsolatok keresésének lehetőségétől, bár éppen a dolog kiegyensúlyozottsága miatt sokkal kisebb igényem van az elhajlásra, mint valaha.