Emlékszem, mikor életemben először bevallottam egy barátnőmnek, hogy beleestem valakibe, noha férjnél vagyok (jóval az első hűtlenségem előtt), megdöbbenve kérdezte: - De hát a ti házasságotok nem egy nagy szerelemből született? Én mindig azt hittem...
Hát nem. És még tudok kb 20 olyanról, ami szintén nem nagy szerelemből született. Egy részüknél az egyik fél szerelmes volt, a másik meg hagyta magát, más esetekben egyik se rajongott, de úgy tűnt, hogy tovább keresgélni értelmetlen, és szerettek volna családot, úgy tűnt, az adott partnerrel hosszabb távon is lehet tervezni.
De arról, hogy az ember nem szerelemből kötött házasságot vagy költözött össze valakivel, és vállalt gyereket, manapság nem komilfó beszélni. (Illetve épp tegnap találtam egy cikkre, amely elég bicskanyitogató módon próbálja megfosztani a házasságot minden érzelmi vonatkozásától, mintha az ember döntései csupán a gazdasági hasznosság alapján születnének, de olvassátok el magatok, itt és most nem akarok hosszabba reflektálni rá.)
A mindennapokban leginkább nagy társasjátékot játszunk: a romantikus szerelemből született kapcsolatokról alkotott fantáziajátékot. Azelőtt a családok döntöttek a házasságokról, senkinek nem kellett megjátszania magát, nem volt "szerelmes", kit érdekelt, a házasság túl komoly dolog ahhoz, hogy ilyen múló érzelmekre alapozzuk - gondolták akkor... (És gondolják a világ nagy részén még ma is, ahol a szerelmi házasságért halálbüntetés jár, a "becsület" nevében.)
Korábban a zsidó-keresztény kultúrkörben sem azért házasodtak, mert boldogok akartak lenni, csak, mert ez volt az elvárás (a szexualitás mederbe terelése is szempont volt, persze), és igen, a gazdasági, társadalomszervezési megfontolások alapvetően meghatározták ezeket a döntéseket. Éppen napjainkban vezetnek borzasztó társadalmi feszültségekhez olyan hagyományok, amelyek szerint a házasság az emberi élet egyetlen nagy üzlete vagy hatalmas bukása, attól függően, hogy hozomány szerzéséről vagy kifizetéséről, illetve jegyajándékról van-e szó, de más kultúrák házasodási szokásaiba most ne menjünk bele.
Aztán nyugaton jött a nagy "szabadság" (már amennyire létezik egyáltalán szabadság) és vele a mítosz, hogy társadalmunkban a szerelmi házasság a norma. Jó, vannak kivételek, gondolják a népek, például, aki kifejezetten a jobb érvényesülés érdekében "adja el magát", érzelmek nélkül (méla undorral tekintünk rájuk)... De mi van azokkal, akik nem anyagi érdekből kötnek szerelemmentes házasságot, hanem azért, mert az a bizonyos szerelem, amiről mindenki beszél, és amely minden gondunkat hivatott megoldani, nem érkezik meg, és egyszer csak rájönnek, hogy nincs értelme tovább várni? Vagy eleve nem is hittek a szerelem-maszlagban, csak jól átgondolták, és úgy találták, hogy a házasság megfelelő életforma, biztonságot ad, és A-ból B-be lehet jutni általa?
Negyven körüli nőkkel és férfiakkal beszélgetve számos alkalommal hallom, hogy nem hogy a házasságuk nem szerelemből született, de még soha nem is élték meg a viszonzott szerelmet, sőt szüleikről is gyakorta mesélik, hogy most ébrednek rá, mennyire nem az hozta össze őket, ami a szirupos filmekben kötelező. Ha mégis megéltek egy-két szerelmet, túl fiatalok voltak ahhoz, hogy az adott partnerrel maradjanak (vagy más akadály merült fel), esetleg épp ellenkezőleg: már elkötelezték magukat, gyerekeik születtek, túl későn jött ez az élmény. Egy részük a későn érkező szerelem ellenére kitart(ott) a családja mellett, más részük meg borít(ott).
A mi kultúrkörünkben valamiféle aranyszabálynak tűnik, hogy ha valaki a szerelem miatt borít, azt szinte mindenki jogosnak tartja (kivéve persze azt, akitől úgymond elszerették a férjét/feleségét), akármennyi szenvedést is okoz az illető ezzel, mert a nagybetűs SZERELEM mindenre magyarázat, és aki nem hajlandó felfogni, hogy ez mekkora dolog, az szégyellje magát, úgyis csak irigykedik, mert nem tudja, mi az, sose élte meg, így aztán szánalmasan földhözragadt. Bezzeg a beavatottak, akik tudják!
De a kérdésem ma nem is azt illeti, hogy vajon a szeretőbe való beleszeretés jogossá vagy elfogadhatóbbá teszi-e a borítást, hanem az, hogy aki a házasságkötésekor nem volt szerelmes (és később sem lett az), vagy olyannal vállalt életközösséget, akihez nem vonzódik igen erősen szexuális értelemben is, nagyobb eséllyel lesz-e hűtlen szerintetek, mint a házasságkötésekor, együttélés kezdetekor viszonzottan szerelmes nő illetve férfi.
Természetesen nagyon nehéz meghatározni, hogy kinek mi a szerelem, és mit tekint viszonzottnak, de tán saját magáról és a partneréről csak tudja... Vagyis elsősorban azt firtatom, hogy ki-ki a saját tartós kapcsolatába hormonfelhőben lebegve ment-e bele, vagy más megfontolásokból. Esetleg, mert a család, a társadalom, és a saját késztetései is abba az irányba tolták, hogy végre megállapodjon, kezdjen valamit az életével, beálljon a sorba, gyerekeket neveljen, mert ketyegett a biológiai órája, vagy egyszerűen csak imádja a gyerekeket, nem lenne teljes nélkülük az élete, és épp kéznél volt egy alkalmasnak tűnő jelölt, aki esetleg még erősen presszionálta is a családalapítás irányába? Ha pedig a nagy szerelem így kimaradt vagy túl korán került rá sor, az ember nagyobb eséllyel keres-e később tartósabb, érzelmesebb külsős kapcsolatot?
Vagy édesmindegy, hogy szerelemmel indult-e a házasságunk vagy sem, x év eltelte után úgyis esélyes, hogy egy másik, friss rajongás ragadjon el bennünket, hiszen a szerelem kezdeti állapotát nem lehet konzerválni?
Arról, hogy a ti házasságotok, családotok kölcsönös szerelemmel kezdődött-e, illetve megvéd-e a szerelem a hűtlenségtől, a szexről szabadon blogon szavazhattok.