Az alapállás: egy bresti nyomozó, Ludo 27 éve veszítette el a feleségét. Mélanie rejtélyes körülmények között egy tengerparton lelte halálát, és soha nem derült ki, vajon tényleg öngyilkos lett-e vagy meggyilkolták. Mikor 27 év múlva (2025-ben) ugyanott egy másik női holttestet is találnak a rendőrök, és a legújabb technológiának köszönhetően a helyszínt VR-ral újra tudják alkotni, a nyomozó találkozik a nejével, aki még mindig 1998-ban él és már csak két hét van a haláláig. (Csak nekem tűnik fel, hogy mostanában mennyi filmben egyidősek velem a szereplők?)
Ettől kezdve a történet két idősíkon mozog, és persze a múlt befolyással van a jelenre. Elég hamar kiderül, hogy Mélanie-t megölték, de fogalmuk sincs, hogy ki. Miközben Ludo elszánja magát arra, hogy megpróbálja megakadályozni a volt neje halálát, rá kell jönnie, hogy ha az asszony mégis túléli a végzetes napot, akkor nagy eséllyel sosem jön össze a jelenlegi feleségével, Parvanával, akitől született egy fia – és persze őket sem szeretné elveszíteni.
A két őrült hét alatt, míg párhuzamosan nyomoznak és találkozgatnak a tengerparton, újraéled a szerelmük, miközben a valóságban egyre távolodnak az időben velük egy síkon lévő partnerüktől, aki Mélanie esetében maga Ludo, csak a fiatal változata. (Az idősebb Ludo kifejezetten meg is tiltja Mélanie-nak, hogy beavassa ifjabb verzióját, mert ismeri önmagát...) A fiatal Ludo már-már azt hiszi, a nejének szeretője van, Parvana pedig, mikor rájön, hogy Ludo miben mesterkedik, követeli, hogy a férje hagyja meghalni a múltban a volt nejét, különben ők sosem jönnek össze.
Mikor Ludo megkérdezi, hogy hasonló helyzetben ő nem mentené-e meg Afganisztánban, egy bombázás során odaveszett családját, ha tehetné, Parvana először kijelenti, hogy de, aztán revideálja álláspontját: inkább maradjanak holtak a holtak, csak ő boldog lehessen a jelenben. Ráadásul Ludo egy ponton kijelenti, hogy a veszteség, a fájdalom hozta őket össze, vagyis ezen tragédiák nélkül talán nem is találtak volna egymásra.
Hasonló dilemma a valóságban nem adódhat, maga a gondolat azonban nyilván rengeteg embert megkísértett már. Megakadályoznánk-e tragikus veszteségeket, ha ez azt jelentené (és mindenképpen azt jelentené), hogy elveszítjük az általunk ismert jelenünket? Főleg, ha abban egyébként boldogok vagyunk? Hihetjük azt, hogy igen: akit nagyon szerettünk, azt minden áron visszahoznánk. De ha ez az ár az lenne, hogy valakit, vagy valakiket, akiket most szeretünk nagyon, kitörlünk a létezésből, akkor is megtennénk?
Ludo 52 éves énje képtelen választani a két nő között, teljes szenvedéllyel kapaszkodik mindkettőbe, Mélaniet mégis arra kéri, hogy ha túléli a végzetes napot, amelyen meg kell halnia, akkor hagyja el őt és hat hónapos kislányukat, Juliettet, hogy a férfi x évvel később megismerkedhessen Parvanával, akinek Mélanie is tartozik a lánya felneveléséért. (Az egyik alternatív jövőben, melyet Mélanie azzal okoz, hogy ráijeszt Parvanára, a lányuk, Juju drogfüggő lesz.)
A túlélés ára így elképesztően magas: ha a fiatal anya életben akar maradni, akkor elveszíti a családját és egyedül kell tengődnie: vajon képes ezt megtenni? Megéri egyáltalán ilyen áron életben maradni? Nem embertelenül önző, amit Ludo és Parvana elvárnak a szerencsétlen asszonytól? De hogyan lehetne megoldani, hogy senkinek ne kelljen hatalmas áldozatot hoznia?
Persze, ha belegondolunk, amennyiben tényleg befolyással lehetnénk a múltra, akkor a legapróbb változtatás is teljesen más alternatív valóságot hozna létre: biztos, hogy nem ugyanazok a gyerekek születnének meg. Ráadásul Ludo, ahányszor változik a múlt, és ezzel együtt a jövő, nem emlékszik mindarra, amire a többiek. Ő csak a saját idővonalára emlékszik, de akkor ki élte át azt, amire a többiek emlékeznek?
A mi szempontunkból azonban az az érdekes, hogy a két erős érzelem mennyire párhuzamosan jelen lehet a férfiban és mennyire nem válik lehetségessé, hogy mindkettőt felvállalja. Egy nem monogám világban együtt maradhatna az első nejével és megismerkedhetne a másodikkal, megszülethetne a fia is. De a monogámia miatt valakinek mindig ki kell záródnia, el kell „pusztulnia”, akár képletesen is. Hány ember nem akar még csak hallani sem partnere korábbi kapcsolatairól, szerelmeiről? Minél fontosabbak voltak a számára, annál kevésbé? Miért? Miért kell ettől ennyire rettegni?