Egyes társkeresőknél láttam már ilyen kategóriát: házas független. Ugye, fából vaskarikának tűnik, pedig nem az - sokunk él hasonló helyzetben: együtt lakik a volt partnerével, még csak el se vált tőle papíron, de érzelmileg/szexuálisan már nem alkot vele párt. Elsősorban a gyerekek miatt szokás együttmaradnni, másodsorban anyagi okokból, vagy azért, mert az egyik fél ápolásra szorul, és még sorolhatnám a helyzeteket.



A világ szemében, sokszor még a saját gyerekeik szemében is házastársaknak számítanak, de ők ketten tudják, hogy mi a helyzet. Persze kevés olyan házaspár van, amelyik ezt az állapotot hűtlenség és dráma nélkül éri el, általában vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő félrelépéssel, szeretőzéssel kezdi, majd egyszer csak eljutnak oda, hogy nem érdemes erőltetni a házasság "rendbetételét", nincs mit várniuk egymástól, de válni nem akarnak - lásd a fenti indokokat.

Ilyenkor az a tisztességes megoldás, ha mindkét fél elismeri a másik szexuális/érzelmi szabadságát, mert egy ilyen helyzetben végképp abszurd elvárni, hogy függesszük fel az életünket, és egyáltalán ne legyen partnerünk. De a dolog azért nem megy könnyen. Egyrészt megállapodás ide vagy oda, lehet, hogy az egyik fél mégsem nyugodott bele teljesen abba, hogy vége a házasságának. Főleg akkor, ha nem ő akart véget vetni neki. Mindenféle régi sérelmeket őrizhet magában és ezeket rendszeresen felemlegetheti. 

Aztán, ha a külvilág, mitöbb, a gyerekek előtt sem akarják ezt a faramuci helyzetet vállalni, az új kapcsolatokat titkolni lesznek kénytelenek. Nem egymás előtt, hanem mindenki más előtt, végül is kinek mi köze hozzá, hogy ők még szexelnek-e vagy sem, ez csak rájuk tartozik. De ez külön terheket ró az egyébként sem felhőtlen kapcsolatra. A legtöbb ember nehezen viseli az exeivel kapcsolatos infókat, akár még közösségi oldalakon keresztül is, de azt az exet, akivel együtt élünk, sőt, közös gyerekeket nevelünk, közvetlen közelről kell elviselnünk. 

Tehát jobb, ha nem dörgöljük egymás képébe, hogy most épp kivel és mikor barátkozunk, szeretkezünk, legjobb, ha ezt diszkréten csináljuk, a lehető legkisebb felhajtással... Ami titkolózás nélkül bajosan megy. Az egésznek a mechanizmusa végül is nem sokban különbözik a szeretőzésétől, csak nem csapjuk be a férjünket/feleségünket. De kötöttségeink továbbra is bőven lesznek: a közös családi programok miatt hétvégén nem érünk rá, külön nyaralni kevés esélyünk van (bár ez azért megoldható, ha megvan a jószándék mindkét részről), a saját lakásunkat nem használhatjuk randira (csak, ha a másik fél elutazik, de nagyobb gyerekek esetén még ilyenkor sem).

Ilyen korlátozások mellett az új partnerünk valószínűleg szintén nem lesz igazi független ember, mert ki az ördög bírja ezt hosszú távon elviselni? Vagyis a kapcsolat valószínűleg szeretői viszonyként fog működni, vagy egy hasonló helyzetben élő házas függetlennel, vagy egy nyitott kapcsolatban élő emberrel, vagy egy olyannal, aki klasszikus szeretőként, titokban jár félre. Igaz, a független szeretőnek azért a klasszikus szeretői helyzetnél jobbak a kilátásai, mert egyrészt nem kell félnie a lebukástól, másrészt minél nagyobbak lesznek a gyerekek, annál valószínűbb, hogy a parenting marriage - vagyis a szülői házasság - válással végződik majd.

Ezt a kifejezést egyébként egy amerikai cikkben találtam: ahhoz képest, hogy a hasonló helyzetek elég gyakoriak, én eddig még nem találkoztam ezzel a definícióval. 

Mindig kérdés, hogy a gyerekeknek mikor és mit mondjunk. Válás esetén kénytelenek vagyunk mondani valamit, de ebben a helyzetben ez egyáltalán nem kötelező, főleg, amíg kicsik... A gyereknek az a fontos, hogy kiegyensúlyozott helyzetben éljen, és ha egy mód van rá, mindkét szülőjével együtt lakjon. Persze mindez akkor működik jól, ha a szülők képesek kialakítani egy élhető modellt, és nem terhelik a gyerekeket azzal, hogy "apád/anyád ezzel vagy azzal hentereg". 

Ahogy a nyitott házasság tényét se szokás a gyerekekel közölni, úgy ezt a verziót is jobb megtartani magunknak, szerintem. Nagyobb korukban beszélhetünk róla - de ha a szeretőnk/új partnerünk nem akarja felvállalni a saját gyerekei előtt, vagy egyáltalán, nyilvánosság előtt a helyzetet, akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad, nem mutathatjuk be úgy az illetőt, mint egy úgymond "tiszta" helyzetben, ahol mindenki elvált és külön él a korábbi partnerétől.

Ha jól sejtem, sok elvált szülő se mutatja be a partnereit a gyerekeinek, így a gyerek simán azt hiheti, hogy anyának/apának nincs senkije, és nincsenek is érzelmi/szexuális igényei. Jó-e ez így, vagy sem? Nos, ezen biztos rengeteget lehet vitatkozni. A parenting marriage mindenesetre átmeneti állapot, ha tényleg csak a gyerekek felnevelése a cél, és amint elég nagyok ahhoz, hogy csak miattuk ne kelljen együtt maradni, ki is lehet lépni a házasságból. 

Bár lehet, hogy ez a lépés nagyon meg fogja döbbenteni a gyerekeket, akik mindaddig abban a hitben éltek, hogy a szüleik jól megvannak egymással... Ha mindkettőnek sikerült boldog külső kapcsolatot létrehozni, a családon belüli elégedettség is sokkal nagyobb lehet, mint abban az esetben, ha csak marják egymást. Az meg egy másik kérdés, hogy ha egy hosszas szülői házasság után az ember elválik, elég lesz-e neki továbbra is az a korlátozott, kvázi szeretői kapcsolat, amit a partnere, aki éppen nem akar/tud elválni, nyújtani képes... Vagy valami szabadabbra, felvállalhatóbbra törekszik majd?