Ismét elérkezett a kulturális ajánlatok ideje. Ahogy megszokhattátok, előbb-utóbb írok valamilyen filmről vagy sorozatról, amely hűtlenség/poligámia témakörében képes valami újat vagy csupán érdekeset nyújtani.
Ezúttal egy spanyol (de magyar felirattal itthon is elérhető) tévésorozat tudott olyat dobni, hogy nem lehetett elmenni mellette. A Ministerio del Tiempo (Időminisztérium) nem csak jópofa és vicces történelem- és irodalomlecke az ibériai ország és kultúra kedvelőinek, de képes megpendíteni néhány olyan kérdést is, amely komolyan elgondolkoztat.
Sokat nem akarok spoilerezni, de a három jellegzetes szituáció leírásához azért szükség lesz kicsit belemászni a történetbe. Az Időminisztérium lényege, hogy a spanyol állam rendelkezik egy sor időkapu feletti ellenőrzéssel: ezek a kapuk bizonyos korokban csak az Ibériai-félszigeten (és csatolt szigetcsoportokon) működnek, vagyis egy-egy ezen belüli pontra nyílnak, de ezekből kiindulva persze bárhová tovább lehet utazni az aktuális korban, más időszakokban pedig (V. Károly birodalma, amelyben sosem ment le a nap) átnyúlnak Dél-Amerikába is.
A minisztérium alkalmazottait a legkülönbözőbb történelmi korokból toborozzák, és gyakorlatilag korlátlanul járhatnak ki-be egyik korból a másikba... Amit persze szinte mindenki szemérmetlenül kihasznál saját magánéleti céljaira is, azon túl, hogy hivatalos küldetését úgy-ahogy teljesíti.
Egyik fontos szereplőnk Julián, aki mentős (korunk gyermeke, 2015-ben érett férfi), és pár éve balesetben veszíttette el imádott feleségét: azóta képtelen túllépni a veszteségen. Ő aztán annyira monogám, hogy még az özvegység sem változtat rajta, így aztán az időminisztérium adta lehetőségeket mi másra használná, minthogy újra és újra visszamenjen a felesége életébe... Először csak félénken meglesi, beül a törzskávézójába, hogy tanúja legyen az első randijuknak, aztán telefonálgatni kezd, míg végül, kihasználva, hogy tudja, mikor volt ügyeletben ő maga abban az adott évben, gyakorlatilag szeretőként oson be a feleségéhez...
Minél merészebb lesz, annál kisebb az esélye, hogy valaha túllépjen a veszteségén és új életet kezdjen, de vajon ki tudna ellenállni a helyében a kísértésnek? Ki eresztené el a szerelmét, ha örökké visszatérhet hozzá a múltba?
De lesz ez még cifrább is: Julián az egyik, saját gyermekkorának időszakába tett látogatása alkalmával (mert a feleségét kislányként is szeretné megnézni) véletlenül belebotlik egy diszkóban az apjába, aki pont nem az anyjával ropja a táncot, hanem egy másik nővel. Nota bene: a jelenben a szülei továbbra is együtt vannak, házasok, tehát a fiuk biztos lehet benne, hogy a szerető nem csábította el az apját a családjától. Mégis képtelen visszafogni magát, és durván beleavatkozik apjának szerelmi történetébe. Teljesen összetöri lelkileg azt a nőt, aki, mint később kiderül, az apja igazi, nagy szerelme volt, és úgy tűnt el apja életéből, hogy az 2015-ben sem talál rá magyarázatot. És nincs nap, hogy eszébe ne jutna...
Hogy a mentős monogám beállítottságának ellenpólusa is legyen, egy leszbikus kolléganő, Irene igencsak poligám életmódjába is betekinthetünk. (Kicsit sem feltűnő, mennyire igyekeznek szembemenni a forgatókönyvírók a szokásos sztereotípiákkal, de ezt feltétlen a javukra írom.) A nő is XX. századi, a harmincas években született, és a hatvanas években akkor akart öngyilkos lenni boldogtalanságában, mert fogalma sem volt, mihez kezdjen másságával. Abban a korban férjnél volt, aztán a 2010-es években is elkötelezett: együtt él nagy szerelmével, aki természetesen nő, és semmit nem sejt az időminisztériumról.
Irene, ez a nagyon határozott, domináns, csinos szőke csaj imád kalandozni, és kedvenc korszaka a nyolcvanas évek: ha ki akar rúgni a hámból, oda megy bulizni. (Ugye, pont, mint egy nőcsábász pasi.) Mivel pedig a nyolcvanas években ő tényleg senkinek nem volt elkötelezve, se korábbi férjének, se jelenlegi szerelmének, tobzódik az egy éjszakás, vagy néhány alkalmas kalandokban: egyik lányt szedi fel a másik után, és mindvégig tiszta a lelkiismerete, hiszen nem csal meg senkit. Ő ilyen magáncélra használja az időutazást.
A mentős persze nem érti ezt a logikát, az ő világában a hűség és a kizárólagosság olyan abszolút érték, hogy még mások boldogságába is gondolkodás nélkül belegázol miatta (vagy csak a saját boldogságának biztosítása lebeg a szeme előtt?), Irene viszont, noha elviekben ő sem akarna hűtlen lenni, ebben az időutazások nyújtotta lehetőségben találja meg a maga számára az ideológiát, amely mégiscsak lehetővé teszi, hogy kiélje vadászösztönét.
Ugye, hogy érdekes kérdéseket vet fel a sorozat? Bár nekem inkább az szokott eszembe jutni, hogy h visszamehetnék a múltba, akár látogatóként, milyen tanácsokat adnék magamnak, vagy kihez küldeném magamat, a sok bénázás helyett... (Mondjuk mi lett volna, ha ezzel vagy azzal előbb találkozom, észrevettük volna-e egymást, boldogabb lett volna-e az életünk, stb.) De lehet, hogy köztetek van olyan, aki mondjuk szívesen beleavatkozna a szülei vagy egyéb felmenői szerelmi életébe (persze, ha úgy tehetné meg, hogy a saját létezését ne veszélyeztesse), vagy arra használná az időutazást, amire Irene. Tényleg, ti melyik évtizedbe/évszázadba ruccannátok át kalandozni?