Két és fél évvel ezelőtt írtam posztot a parenting marriage-ról: vagyis arról a fajta házasságról, amely csak és kizárólag a gyerekek érdekében marad fenn, a külvilág szemében még házasság, de a valóságban már férfiként és nőként semmi közük a partnereknek egymáshoz. 



Jó nagy vita alakult ki arról, hogy ennek mennyi értelme van, élhetővé tehető-e vagy mindenképpen kudarcra van ítélve, és csak elodázza az elkerülhetetlen végkifejletet, vagyis a válást. Most is úgy gondolom, hogy ez csakis azon a két emberen múlik, aki ilyesmire vállalkozik, az ő toleranciaszintjük, érzelmi intelligenciájuk, egymás iránti érzelmeik lesznek mérvadóak. Ha nem gyűlölik egymást (vagy az egyik a másikat), ha túlléptek azon, hogy a házastársuk már mással él érzelmi/szexuális életet, ha mindkettejüknek van olyan partnere, aki hosszú távon is boldoggá teszi őket, így nem féltékenykednek, és ha képesek arra, hogy a gyerekek nevelésében közös nevezőre jussanak, akkor működőképes lehet ez a berendezkedés.

Sejtésem szerint az esetek többségében azonban nem ilyen idilli a helyzet. 

Tőlem szokatlan módon és olvasói kérésre néhány saját tapasztalatot osztanék meg ebben az ügyben, mivel végre lezárult életemnek kényszermegoldás diktálta része. Nincs többé parenting marriage, ehelyett válás van - az eredeti poszt után egy évvel telt be a pohár annyira, hogy eldöntöttem, ezen a nyáron véget vetek ennek az állapotnak.

Sokan és sokszor említettétek, hogy a válás nem feltétlenül jelenti, hogy az apa elszakad a gyerekeitől, és vannak, akik ekkor kerülnek közel hozzájuk: nos, azt tudtam, hogy nálunk erre nincs esély, ezért is volt olyan nehéz a döntés. 

Miért nem működött jól ez a felállás?

Egyrészt azért, mert nem tudtunk valódi értelemben kommunikálni - ahogy a házastársak nagy része nem tud... A normális kommunikációhoz két ember kell, és ha az egyik elzárkózik előle, akkor a másik akár össze is törheti magát. A másik ez esetben én voltam: egy idő után belefáradtam abba, hogy elmondjak dolgokat, mert bármilyen problémára, amit felvetettem, az volt a válasz, hogy az én hibám, kioktatást kaptam általános "igazságokból", és persze kijelentette, hogy majd én megoldom. 

Nemrég olvastam egy könyvet, amelyben egy autistaként diagnosztizált kisfiú anyja meséli el, hogyan alakult a házassága, miután kiderült, hogy a gyerekkel komoly gondok vannak: a férje nem akarta elfogadni, hogy a gyerekkel van baj, ezért a feleségét vádolta azzal, hogy rossz anya, és állította, hogy minden probléma abból fakad, hogy képtelen megfelelni az elvárásoknak. Nos, ez a mechanizmus tökéletesen működött nálunk is.

A kommunikációs megfeneklés és a vádaskodás egyre nagyobb elzárkózáshoz és elidegenedéshez vezet, és itt lép be, hogy az ember (nem csak én) külső forrásból keres bizalmast, olyat, akivel meg tudja beszélni a gondjait, aki megértő, és jó esetben ez olyasvalaki lesz, akivel az ágyban is megtaláljuk a házasságból kiveszett örömöt. (Vagy éppen felfedezzük azt, amit korábban sose éreztünk.) A nőknél az érzelmi és szexuális elhanyagoltság vagy kielégítetlenség, nevezzük akárminek, olyan kombináció, ami igen könnyen vezethet hűtlenséghez, ahogy ezt már sokszor láttuk. És itt az érzelmi elhanyagoltság nem feltétlenül azt jelenti, hogy a férj már nem szereti a nejét - ő továbbra is hiheti azt, hogy szereti, ezért érheti váratlanul, hogy ez a neje szemében nem szeretet. 

A parenting marriage akkor működhet jól, ha a házastársak barátok, és a barátság nem vész el, még a szerelem vagy az a bármi, ami korábban összekötötte őket, köddé is válik. De ehhez elengedhetetlen, hogy tisztelni tudják egymást (őszintén és nem csak a tisztelet színlelése szintjén), nos, ez sem volt meg esetünkben. 

Ugyanakkor a féltékenység irracionális módjai olykor-olykor megjelentek... Évekkel azután, hogy tisztáztuk, semmi közünk egymáshoz férjként és feleségként, még problémát jelentett, hogy valaki engem elhoz kocsival a házig. Hozzáteszem, nem kertesházas környékről van szó, rengetegen laknak az épületben, és soha nem csókolóztam látványosan a környéken. Most már akár ezt is megtehetném, bár nem tervezem... 

A legfontosabb ok azonban, amiért nem működött, az az volt, hogy a gyereknevelésben nem tudtunk közös nevezőre jutni. Igyekeztünk közös szabályokat hozni, közös programokat szervezni, de ezek egyre kevésbé sikerültek, és egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekeknek se jó ez a kényszerhelyzet, már ők is azt szeretnék, hogy változtassunk, ami ebben az esetben a szétköltözést jelentette. 

Mivel ez mégiscsak a hűtlenség blog, annyit érdemes leszögezni, hogy nem a hűtlenség volt előbb és a házasság megromlása később. Tehát szó sincs arról, hogy a hűtlenség vezetett volna el idáig, sőt, a részemről a külső kapcsolatok tették lehetővé, hogy elég erőm legyen a változtatásra. 

Egy eset persze semmire nem bizonyíték, nem érv sem a parenting marriage mellett, sem ellene, biztos lehet ezt jobban is csinálni, de annyi biztos, hogy nagyon nem egyszerű. És minél kisebb a lakás, minél több időt töltenek együtt a már csak papíron házastársak, annál nehezebb. 

Ha valamelyikőtök jobb tapasztalatokkal rendelkezik, ossza meg velünk, de persze a negatívumokra is kíváncsiak vagyunk.