Sokféle típusú ember lép félre, vagy szándékozik félrelépni - és egyáltalán nem biztos, hogy az kapja a nagyobb pofonokat, akinek több van a rovásán.

amantes secretos

Vegyük például a legkisebb kilengést és hátsó gondolatot is bevalló egyének esetét. Hacsak nem komoly, ideológiai elkötelezettség van a folyamatos vallomástétel mögött, mint múltkoriban a férjét megcsalni szándékozó, de magát visszafogó, és ezt névvel vállaló nő történetében láttuk, a titkolózni hosszú, de akár még rövid távon is képtelen emberek elég nagy valószínűséggel megjárják a poklot.

Még akkor is, ha a társukkal abban egyeztek meg, hogy őszinték lesznek. Egyébként is ritka az olyan indulás, hogy „drágám, ugye tudod, mi nem leszünk őszinték egymáshoz”, csak az évek során derül ki, hogy valójában ki mit ért őszinteség alatt, és mikor állítja, hogy ez fontos, mikor értelmezi másképp, és hányszor használja fegyverként.

Azt az egyet azonban ne higgyük, hogy előre modellezni tudjuk a másik viselkedését. Ő maga sem tudja. Lehet, hogy sokszor elmondta, mennyire fontos neki, hogy őszinte légy, de nem biztos, hogy ezt komolyan kell venni. Ha a partner már kiállt néhány próbát, és bizonyította, hogy elviseli a kegyes hazugságoktól mentes, pőre, és kellemetlen mindennapi igazságrohamaidat, az más. (Bár szerintem szimplán mazochista.) De még ebben az esetben is rengeteg keserű pillanatot lehet szerezni bizonyos vallomásokkal.

Ráadásul meglehetősen nehéz belőni, hogy hol az a határ, amit átlépve már beszámolási kötelezettségünk van. Ha valakivel váltottunk pár sms-t vagy cseteltünk, és abban flörtölés is volt, akkor már be kell valljuk? Ha megfogtuk a kezét, vagy hozzáértünk a combjához, az már meggyónandó? Ha csak álmodtunk vele, vagy fantáziáltunk? A szándékot, a vágyat is bevalljuk, vagy csak akkor beszéljünk, ha már történt is valami? És mi az a történés, amit már jelentőségteljesnek ítélünk? Lehet egyfajta bűnlajstromot készíteni, és hetente gyónni, ahogy katolikusoknál szokás, csak feloldozást nem kapunk…

Ne legyünk nagyon naivak – nagy esély van rá, hogy a megbántott, büszkeségében sértett fél kábé még ezerszer felhánytorgathatja, miket vallottunk be, akkor is, ha ezek nem voltak igazán jelentős dolgok. (Hogy mi a jelentős, azt sose a gyónó határozza meg, ugyebár.) Tán egyeseket maga a más nőre/férfira gondolás ténye jobban irritál és bánt, mint az, ha volt egy sietős numera egy hotelszobában, oszt kész. Bár lehet, hogy nem is, de ezt fogják a fejedhez vágni, ha töredelmesen bevallod, kivel álmodtál legutóbb éjszaka.

Az, aki elvárja a teljes és tökéletes igazságot, nem tudja, mit vár el. (Ilyen, hogy teljes igazság, úgysem létezik.) Vagy önmagához sem őszinte - önmagunkat szeretjük leginkább becsapni. Ismeritek azt a fajta embert, aki azt állítja, hogy ő sose hazudik? Nos, ő a legnagyobb hazug.

Nem akarjuk tudni, hogy mennyire öregedtünk meg, és hány kilóval nézünk ki nehezebbnek, mint x éve, nem akarjuk tudni, hogy milyen bénán áll rajtunk az a ruha, vagy hogy milyen ciki, ha nem vágtuk le a lábkörmünket egy hónapja. Ahogy egy nemrég megjelent cikkben írják: a jó szeretők hazugok – és ezt bizony teljes mértékben alá tudom írni.

Nem arról van szó, hogy folyamatosan hazudunk egymásnak, és nem is élvezzük az együtt töltött időt, de bizonyos, esetlegesen zavaró tényezők fölött hamar napirendre térünk, és nem feltétlen cseszegetjük miattuk a másikat. Persze, van, amit muszáj szóvá tenni, de folyamatosan mérlegelnünk kell, hogy mi éri meg és mi nem. Ha minket nem zavar különösebben, a partnert viszont megszégyenítené, mitöbb, lehet, hogy ellentámadásba lendülne tőle és a mi gyengeségeinket pécézné ki, akkor sokkal jobb elsiklani a kis kellemetlenségek fölött.

Azért ne feledjük: van, akit nem sért, hanem izgat, ha a partnere másokkal fantáziál, sőt, szeretkezik – az ilyeneknek boldogan és felszabadultan lehet mesélni. Sőt, nem csak mesélni, de ez is a játék része.

A vallomás-skála másik végén azok állnak, akik még akkor is körömszakadtáig tagadnak, ha egy szál semmiben kapta rajtuk őket a házastársuk. Tipikus mondat: -- Meg tudom magyarázni, ez nem az, aminek látszik. Na jó, szerintem ezt a mondatot a való életben senki nem bírja kiejteni a száján hasonló esetben. Aki mégis, az legyen szíves, jelentkezzen!

A notórius tagadó persze legtöbb esetben nem ilyen direkt módon bukik le, de azért lebukhat úgy, hogy semmiféle fedősztori nem segíthet rajta többé. Mégse viszi a balhét, mert alapszabálya, hogy a végletekig tagad. Ugyanis ebben az esetben nem kell vallomást tennie, nem kell válaszolni egyetlen, részleteket firtató kérdésre sem. Ami nincs, arról ugyebár nem lehet beszélni.

Ha jól tippelem, de lehet, hogy nincs igazam, a notórius tagadók inkább a férfiak közül kerülnek ki. Egyrészt azért, mert könnyebben lebuknak, mint a nők, és ezért gyakrabban kényszerülnek tagadásra is. Másrészt, mert az ilyen előzetes forgatókönyvek inkább rájuk jellemzőek.

Nem tudom, ki hogy van vele, de mielőtt lebuktam volna (vagyis, mielőtt konkrétan szembesültem a ténnyel, hogy a férjem tud vagy minimum sejt valamit), még végiggondolni se akartam, mit fogok tenni, ha ez a szituáció bekövetkezik. Lehet, hogy egy férfi se gondolja feltétlenül végig, de valamiféle aranyszabályt kitalál. Az egyik ilyen lehet a totális tagadás szabálya.

Hogy ez mennyire jó stratégia? Nos, az nagyon attól függ, hogy a feleség/barátnő mennyire szeretné, ha becsapnák, illetve mennyire ragaszkodik az igazság kiderítéséhez. Meglehet, ezt ő maga se tudja igazán. Noha a tények egyértelműek, még mindig hihet inkább az ártatlan kutyaszemekkel és kisfiús mosollyal tagadó férjének / kedvesének, mint a saját érzékszerveinek. Lehet, hogy ő is úgy van vele: ami nincs, arról nem is kell beszélni. Ez számára is lehet könnyebbség.

Mert, ha elkezdődik az őszinte beszéd, sose lehet tudni, hol áll meg. Féligazságok kedvéért meg nem érdemes belemenni az egészbe. Ha, ahogy valamelyik pszichológiai iskola javasolja, kitesszük a halat az asztalra, akkor a bűzt, a vért, a szálkákat is el kell viselnünk. Kiderülhet, hogy nyakig sárosak vagyunk mi magunk is. És a kimagyarázkodás, vádaskodás, megbánás, újabb hazugság, bizalmatlanság, satöbbi körforgásában sokkal többet veszíthetünk, mint akkor, ha elfogadjuk a hűtlenség tényét, és úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla.

Lesznek persze olyanok is, akik nem kímélik se magukat, se a másikat, és TUDNI akarnak. Őket a notórius tagadók az őrületbe bírják kergetni. Minél többet szeretnének kiszedni belőlük, ők annál jobban megmakacsolják magukat. Ilyenkor van, aki nyomozásra adja a fejét, bizonyítékokat gyűjt a saját szakállára. Ezzel persze sokkal rosszabbul járnak mindketten, mert valószínűleg egyiknek se válik javára, hogy a megcsalt olyan részleteket tár fel, amelyeket talán sose tudott volna meg, ha a hűtlen legalább pár tényt ismertet vele.

Ha nem tagadunk körmünk szakadtáig, akkor van némi esélyünk az információk mennyiségének és minőségének kordában tartására. Garancia persze nem létezik. Egy biztos: ha nem kérdeznek, nem kell mesélni. Ha kérdeznek, akkor se biztos, hogy jó ötlet.

Ti vallomástévők vagy notórius tagadók vagytok? Vagy csak mesélni nem vagytok hajlandóak?