Nemrég olvastam egy 40 fölötti nőkről szóló cikket, amely azon lamentált, hogy milyen sok esetben maradnak magukra és szegényednek el azok, akiket megcsalt a férjük, és ezért elváltak. Nem arról volt szó, hogy otthagyta őket a férjük, bár nyilván ilyen is van: nem, ők azt hitték, hogy ha a férjük hűtlen lett, akkor nekik el kell válniuk. És ezzel a tévhittel sokszor megalapozzák saját szegénységüket is, mert rengeteg olyan nő van, aki felnevelt két-három gyereket, és közben a férje tartotta el, nem volt saját jövedelme, vagy csak sokkal kisebb jövedelme volt, mint ami biztosíthatná az ő megélhetését, ha egyszemélyes háztartást kell fenntartania - azaz az önmagában akár lényegtelen esemény, hogy őt megcsalták, az egész életét felborítja... Jobban mondva nem is az esemény borítja fel, hanem annak interpretációja.
A cikk a továbbiakban reményt adott ugyan a büszke magányt vállaló nőknek (fel lehet állni ebből a helyzetből, satöbbi), de az a szerzőnek eszébe se jutott, hogy esetleg eleve bele se kéne kerülni a középkorú elvált nő státuszába, ha egyéb ok, mint a férj hűtlensége, nincs is rá. Hogy nem evidencia, hogy egy férj hűtlensége miatt fogjuk a sátorfánkat - vagy fordítva, ha van rá erőnk, őt küldjük el otthonról, és utána csodálkozunk, hogy jé, nekünk kell kifizetni a rezsit, nem tudjuk fenntartani a családi házat, vagy elvárjuk az embertől, hogy továbbra is biztosítsa az eddig megszokott színvonalat, mert ez jár... (Nyilván van, aki tudja biztosítani, de a legtöbben nem képesek erre, és legyünk őszinték: miért akarná ezt egy férfi, ha őt épp kirúgták az otthonából?)
Az valahogy fel sem merül ezekben az esetekben, hogy az, akinek a félrelépés válóok, miféle szeretetet érez a partnere iránt, ami egy csapásra gyűlöletté változik, ha kiderül, hogy az illető mással érezte jól magát? Pedig elég egyértelmű, hogy semmilyet. Sőt, nem csak az adott pillanatban nem érez szeretetet, hanem már azelőtt se érzett. Mert, ha szeretünk valakit, akkor nem akarjuk megfosztani az élet gyönyöreitől, még azon az áron sem, hogy ez a mi büszkeségünket esetleg piszkálja. Ezek a nők nem azért válnak el, mert szeretik a férjüket, hanem azért, mert azt hiszik, hogy ez a társadalom által elvárt lépés, ráadásul úgy gondolják, hogy méltó bosszút állnak, de sokszor csupán maguk alatt vágják a fát. Sok esetben már évek, vagy évtizedek óta nincs is szex a házasságban, hogy az intimitásról, az érdemi kommunikációról ne is beszéljünk, mégis együtt maradnak, mert ha mindketten egyformán boldogtalanok, akkor az valahogy kielégítő. De ha a másik szemét módon boldog mer lenni, vagy egy kicsit ki mer kapcsolódni, főleg, ha egy fiatalabb nővel teszi ezt, az már tűrhetetlen. (Ez természetesen ellenkező nemi felállásra is ugyanúgy igaz.)
Azok a házasságok, amelyek tényleg szereteten alapulnak, nem rendülnek meg semmilyen párhuzamos kapcsolattól - és itt most különbséget kell tenni a szerelmi és a szereteten alapuló házasság között. Sok szerelmi házasság bizonyul sikertelennek, amikor kiderül, hogy a kezdeti rajongás nem képes mély szeretetté alakulni. Ahol azonban valódi, önzetlen szeretet van (amennyire a szerelem önző, nem is csoda, hogy nehéz az átalakulás), ott nem is merül fel, hogy egy harmadik/negyedik szereplő megjelenése megsemmisítené az elköteleződés erősségét.
Nyilván nem csak középkorúak és nem csak nők döntenek úgy, hogy egy félrelépés miatt le is út, fel is út, de ha fiatalabb korban hozzuk meg ezt a döntést, akkor esetleg kevésbé fájdalmasak és tartósak a következmények... Viszont akkor is igaz, hogy nem szeretünk igazán. És halmozottan igaz, ha a bosszúvágy hajt bennünket, akkor végképp soha, egy percig se volt szó szeretetről.
Természetesen az sem ideális, ha valaki egy hűtlenkedő férj/feleség mellett marad, noha nem érzi jól magát, nem érzi magát szeretve és megbecsülve - mert lehet, hogy csak kényelmi szempontok vezérlik, és gyakorlatilag a lelki békéjét adja kenyérért cserébe. De a boldogtalanság elsődleges oka nem a hűtlenség, hanem az, hogy a két ember nem szereti egymást, vagy csak az egyik szeret, a másik nem, esetleg az se szeret, aki azt hiszi, hogy szeret, mert összekeveri a féltékenységet illetve a társfüggőséget a szeretettel.
Visszatérve a magukra maradó középkorú nőkre: ha alapvetően nincs baj azzal a kapcsolattal, egy félrelépés miatt biztos nem érdemes mindent eldobni, ha pedig boldogtalan a házasságunk, akkor keressük meg a módját, hogy boldogok legyünk, akár a házasság fenntartásával, akár azon kívül. De a hirtelen, meggondolatlan, dacból hozott döntésekkel sokszor magunknak ártunk a legtöbbet. Van, akinek jót tesz, ha végre a saját lábára áll, és rájön, hogy képes új életet kezdeni, de van, aki negatív spirálba kerül és elmagányosodik. Mondhatnám, már eleve nem szabadna teljes anyagi függőségbe lavíroznunk magunkat, akár nők, akár férfiak vagyunk, de ilyenkor már kicsit késő... Mindenesetre az anyagi függetlenség megteremtését el lehet kezdeni egy házasságon belül is.
A cikk a továbbiakban reményt adott ugyan a büszke magányt vállaló nőknek (fel lehet állni ebből a helyzetből, satöbbi), de az a szerzőnek eszébe se jutott, hogy esetleg eleve bele se kéne kerülni a középkorú elvált nő státuszába, ha egyéb ok, mint a férj hűtlensége, nincs is rá. Hogy nem evidencia, hogy egy férj hűtlensége miatt fogjuk a sátorfánkat - vagy fordítva, ha van rá erőnk, őt küldjük el otthonról, és utána csodálkozunk, hogy jé, nekünk kell kifizetni a rezsit, nem tudjuk fenntartani a családi házat, vagy elvárjuk az embertől, hogy továbbra is biztosítsa az eddig megszokott színvonalat, mert ez jár... (Nyilván van, aki tudja biztosítani, de a legtöbben nem képesek erre, és legyünk őszinték: miért akarná ezt egy férfi, ha őt épp kirúgták az otthonából?)
Az valahogy fel sem merül ezekben az esetekben, hogy az, akinek a félrelépés válóok, miféle szeretetet érez a partnere iránt, ami egy csapásra gyűlöletté változik, ha kiderül, hogy az illető mással érezte jól magát? Pedig elég egyértelmű, hogy semmilyet. Sőt, nem csak az adott pillanatban nem érez szeretetet, hanem már azelőtt se érzett. Mert, ha szeretünk valakit, akkor nem akarjuk megfosztani az élet gyönyöreitől, még azon az áron sem, hogy ez a mi büszkeségünket esetleg piszkálja. Ezek a nők nem azért válnak el, mert szeretik a férjüket, hanem azért, mert azt hiszik, hogy ez a társadalom által elvárt lépés, ráadásul úgy gondolják, hogy méltó bosszút állnak, de sokszor csupán maguk alatt vágják a fát. Sok esetben már évek, vagy évtizedek óta nincs is szex a házasságban, hogy az intimitásról, az érdemi kommunikációról ne is beszéljünk, mégis együtt maradnak, mert ha mindketten egyformán boldogtalanok, akkor az valahogy kielégítő. De ha a másik szemét módon boldog mer lenni, vagy egy kicsit ki mer kapcsolódni, főleg, ha egy fiatalabb nővel teszi ezt, az már tűrhetetlen. (Ez természetesen ellenkező nemi felállásra is ugyanúgy igaz.)
Azok a házasságok, amelyek tényleg szereteten alapulnak, nem rendülnek meg semmilyen párhuzamos kapcsolattól - és itt most különbséget kell tenni a szerelmi és a szereteten alapuló házasság között. Sok szerelmi házasság bizonyul sikertelennek, amikor kiderül, hogy a kezdeti rajongás nem képes mély szeretetté alakulni. Ahol azonban valódi, önzetlen szeretet van (amennyire a szerelem önző, nem is csoda, hogy nehéz az átalakulás), ott nem is merül fel, hogy egy harmadik/negyedik szereplő megjelenése megsemmisítené az elköteleződés erősségét.
Nyilván nem csak középkorúak és nem csak nők döntenek úgy, hogy egy félrelépés miatt le is út, fel is út, de ha fiatalabb korban hozzuk meg ezt a döntést, akkor esetleg kevésbé fájdalmasak és tartósak a következmények... Viszont akkor is igaz, hogy nem szeretünk igazán. És halmozottan igaz, ha a bosszúvágy hajt bennünket, akkor végképp soha, egy percig se volt szó szeretetről.
Természetesen az sem ideális, ha valaki egy hűtlenkedő férj/feleség mellett marad, noha nem érzi jól magát, nem érzi magát szeretve és megbecsülve - mert lehet, hogy csak kényelmi szempontok vezérlik, és gyakorlatilag a lelki békéjét adja kenyérért cserébe. De a boldogtalanság elsődleges oka nem a hűtlenség, hanem az, hogy a két ember nem szereti egymást, vagy csak az egyik szeret, a másik nem, esetleg az se szeret, aki azt hiszi, hogy szeret, mert összekeveri a féltékenységet illetve a társfüggőséget a szeretettel.
Visszatérve a magukra maradó középkorú nőkre: ha alapvetően nincs baj azzal a kapcsolattal, egy félrelépés miatt biztos nem érdemes mindent eldobni, ha pedig boldogtalan a házasságunk, akkor keressük meg a módját, hogy boldogok legyünk, akár a házasság fenntartásával, akár azon kívül. De a hirtelen, meggondolatlan, dacból hozott döntésekkel sokszor magunknak ártunk a legtöbbet. Van, akinek jót tesz, ha végre a saját lábára áll, és rájön, hogy képes új életet kezdeni, de van, aki negatív spirálba kerül és elmagányosodik. Mondhatnám, már eleve nem szabadna teljes anyagi függőségbe lavíroznunk magunkat, akár nők, akár férfiak vagyunk, de ilyenkor már kicsit késő... Mindenesetre az anyagi függetlenség megteremtését el lehet kezdeni egy házasságon belül is.