Érdekes dolog a féltékenység, illetve a mainstream gondolkodás hozzáállása a témához. Noha elismerik, hogy negatív érzelem, közben azt próbálják bizonyítani, hogy nincs féltékenység nélküli ember, sőt, hogy a féltékenység evolúciós szempontból hasznos, mert így a férfiak biztosítani tudják, hogy az utódaikat neveljék fel.
Ezzel persze lehet vitatkozni, de már annyiszor megtettük, hogy ezúttal megkíméllek benneteket tőle.
Azért annyit megemlítek, hogy most már odáig fejlődött a tudomány, hogy nem emberszabású titi majmokon mérik, milyen kémiai reakciók zajlanak a hímek agyában, ha a nőstényüket megközelíti egy másik hím – de a majmoknak csak 4%-a monogám, és az emberszabásúak közül egy se, a hozzánk legközelebb álló bonobók meg aztán pont a skála ellentétes oldalán állnak. Vagyis inkább üzekednek. Így kérdés, hogy mégis mire jó ez a kísérletezés. (Az emberszabásúakról és másokról ebben a posztban írtam kimerítően.)
De térjünk vissza az emberhez: mindenki megtapasztalhatja a féltékenységet, de első élményünk ezzel kapcsolatban nem a párkapcsolathoz, szerelemhez, hanem a gyerekkorhoz, a szülőkhöz, a testvéreinkhez kapcsolódik. Ezért is tartom furcsának, hogy a kétféle féltékenységet mesterségesen elválasztják egymástól. Noha azért pszichológustól is hallottam olyat, hogy összehasonlította a gyerek/szülő, illetve testvér-testvér és a szerelmi kapcsolatot féltékenységi szempontból.
Azért olyan is van, aki nem féltékenykedett a szüleire, és mivel egyke volt, nem féltékenykedett a testvérére sem. (Talán az egykék között több a féltékenységmentes ember?) Én is ismerek olyanokat, akik azt állítják, hogy nem emlékeznek gyerekkori féltékenykedésre: valószínűleg ők azok, akik később a partnereiket is békén hagyják ilyen szempontból. Vagyis nem szenvednek ettől a nagyon negatív érzelemtől.
Elisabeth A. Sheff arra tette fel a fél életét, hogy poliamóriában élő embereket kövessen, és addig figyelje meg őket, míg be nem bizonyosodik, hogy ők is éreznek féltékenységet előbb-utóbb. Meginterjúvolja őket egyszer, kétszer, többször (20 éven át), és boldog, ha végre bevallják, hogy igen, feltűnt az az ember az életükben, akivel kapcsolatban végre éreztek féltékenységet, és végre megértették, hogy az mi egyáltalán. Tehát bebizonyosodott, hogy a homo sapiens képtelen arra, hogy egy életre mentes maradjon a féltékenység érzésétől. (Lehet, hogy csak én érzem úgy, hogy ez némi elégedettséget szül a megfigyelőben, de a legszebb öröm mégiscsak a káröröm...)
Miért könnyebbül meg a megfigyelő (aki valószínűleg nem tartozik a féltékenységmentes egyedek közé)? Mert így bebizonyosodik, hogy a poliamór ufók is ugyanolyan sebezhetőek: végre ők is megértik, hogy miért siránkozik az emberiség nagyobbik fele, ha akár csak elképzeli, hogy megcsalják, vagy akár csak azt képzeli el, hogy a partnere másra gondol! Azt azért biztos nem fogják megérteni, hogy lehet „szerelemféltésből” bántalmazni, sőt, ölni, sőt, többeket is megölni – csak éppen hogy belekóstolnak az érzésbe és egy kicsit megértőbbek lesznek a többiek nyomorával kapcsolatban.
Persze nagyon nem mindegy, hogy ki mennyire féltékeny és mennyire hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta ez az érzés. Egy kis féltékenység akár még szexuálisan inspiráló is lehet, sőt, nagyon is inspiráló lehet: egyáltalán nem negatív irányba mozdítja el a kapcsolatot. Ehhez természetesen az is kell, hogy a féltékenykedő partner biztos legyen a másik fél szerelmében, szeretetében, és abban, hogy ő nem veszít semmit, ha a partnere mással is jól érzi magát. Teljesen más a helyzet, ha arról van szó, hogy a kapcsolat már megromlott és el fogjuk veszíteni a partnerünket. Mivel a poliamória lényege, hogy egy új partner miatt nem kell szakítani a régivel, az ilyen szeparációs félelem sokkal ritkább, mint a monogám életben.
És hogyan kezelik a poliamórok a féltékenységet? Már azok, akik ezt a műfajt tudatosan és bizonyos keretek között űzik, és nem olyan botcsinálta egyedek, mint jelen sorok írója… Természetesen kíváncsian megvizsgálják minden oldalról, és nem próbálják elnyomni magukban, hanem megélik, megbeszélik a partnerükkel, emlékeztetik magukat életük alapvető értékeire…
Vagyis nem tagadják le, és nem is fújják fel, egyszerűen értékén kezelik, akár a haragot, a csalódottságot, az irigységet, és a többi negatív érzelmet. De igazán azt lenne érdemes megvizsgálni, hogy azok a ritka egyedek, akikből teljesen vagy majdnem teljesen hiányzik a birtoklási vágy, miért olyanok, amilyenek. Mennyit számít a neveltetés, a társadalmi környezet, a főbb személyiségjegyek, és hogyan lehetne a többségi társadalmat is egyre inkább leszoktatni a féltékenységről?
Ezzel persze lehet vitatkozni, de már annyiszor megtettük, hogy ezúttal megkíméllek benneteket tőle.
Azért annyit megemlítek, hogy most már odáig fejlődött a tudomány, hogy nem emberszabású titi majmokon mérik, milyen kémiai reakciók zajlanak a hímek agyában, ha a nőstényüket megközelíti egy másik hím – de a majmoknak csak 4%-a monogám, és az emberszabásúak közül egy se, a hozzánk legközelebb álló bonobók meg aztán pont a skála ellentétes oldalán állnak. Vagyis inkább üzekednek. Így kérdés, hogy mégis mire jó ez a kísérletezés. (Az emberszabásúakról és másokról ebben a posztban írtam kimerítően.)
De térjünk vissza az emberhez: mindenki megtapasztalhatja a féltékenységet, de első élményünk ezzel kapcsolatban nem a párkapcsolathoz, szerelemhez, hanem a gyerekkorhoz, a szülőkhöz, a testvéreinkhez kapcsolódik. Ezért is tartom furcsának, hogy a kétféle féltékenységet mesterségesen elválasztják egymástól. Noha azért pszichológustól is hallottam olyat, hogy összehasonlította a gyerek/szülő, illetve testvér-testvér és a szerelmi kapcsolatot féltékenységi szempontból.
Azért olyan is van, aki nem féltékenykedett a szüleire, és mivel egyke volt, nem féltékenykedett a testvérére sem. (Talán az egykék között több a féltékenységmentes ember?) Én is ismerek olyanokat, akik azt állítják, hogy nem emlékeznek gyerekkori féltékenykedésre: valószínűleg ők azok, akik később a partnereiket is békén hagyják ilyen szempontból. Vagyis nem szenvednek ettől a nagyon negatív érzelemtől.
Elisabeth A. Sheff arra tette fel a fél életét, hogy poliamóriában élő embereket kövessen, és addig figyelje meg őket, míg be nem bizonyosodik, hogy ők is éreznek féltékenységet előbb-utóbb. Meginterjúvolja őket egyszer, kétszer, többször (20 éven át), és boldog, ha végre bevallják, hogy igen, feltűnt az az ember az életükben, akivel kapcsolatban végre éreztek féltékenységet, és végre megértették, hogy az mi egyáltalán. Tehát bebizonyosodott, hogy a homo sapiens képtelen arra, hogy egy életre mentes maradjon a féltékenység érzésétől. (Lehet, hogy csak én érzem úgy, hogy ez némi elégedettséget szül a megfigyelőben, de a legszebb öröm mégiscsak a káröröm...)
Miért könnyebbül meg a megfigyelő (aki valószínűleg nem tartozik a féltékenységmentes egyedek közé)? Mert így bebizonyosodik, hogy a poliamór ufók is ugyanolyan sebezhetőek: végre ők is megértik, hogy miért siránkozik az emberiség nagyobbik fele, ha akár csak elképzeli, hogy megcsalják, vagy akár csak azt képzeli el, hogy a partnere másra gondol! Azt azért biztos nem fogják megérteni, hogy lehet „szerelemféltésből” bántalmazni, sőt, ölni, sőt, többeket is megölni – csak éppen hogy belekóstolnak az érzésbe és egy kicsit megértőbbek lesznek a többiek nyomorával kapcsolatban.
Persze nagyon nem mindegy, hogy ki mennyire féltékeny és mennyire hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta ez az érzés. Egy kis féltékenység akár még szexuálisan inspiráló is lehet, sőt, nagyon is inspiráló lehet: egyáltalán nem negatív irányba mozdítja el a kapcsolatot. Ehhez természetesen az is kell, hogy a féltékenykedő partner biztos legyen a másik fél szerelmében, szeretetében, és abban, hogy ő nem veszít semmit, ha a partnere mással is jól érzi magát. Teljesen más a helyzet, ha arról van szó, hogy a kapcsolat már megromlott és el fogjuk veszíteni a partnerünket. Mivel a poliamória lényege, hogy egy új partner miatt nem kell szakítani a régivel, az ilyen szeparációs félelem sokkal ritkább, mint a monogám életben.
És hogyan kezelik a poliamórok a féltékenységet? Már azok, akik ezt a műfajt tudatosan és bizonyos keretek között űzik, és nem olyan botcsinálta egyedek, mint jelen sorok írója… Természetesen kíváncsian megvizsgálják minden oldalról, és nem próbálják elnyomni magukban, hanem megélik, megbeszélik a partnerükkel, emlékeztetik magukat életük alapvető értékeire…
Vagyis nem tagadják le, és nem is fújják fel, egyszerűen értékén kezelik, akár a haragot, a csalódottságot, az irigységet, és a többi negatív érzelmet. De igazán azt lenne érdemes megvizsgálni, hogy azok a ritka egyedek, akikből teljesen vagy majdnem teljesen hiányzik a birtoklási vágy, miért olyanok, amilyenek. Mennyit számít a neveltetés, a társadalmi környezet, a főbb személyiségjegyek, és hogyan lehetne a többségi társadalmat is egyre inkább leszoktatni a féltékenységről?