Bár nehezemre esik beleélni magam olyan emberek helyzetébe, akik már annak az elképzelésétől is szenvednek, hogy a partnerük másra gondol, vagy álmodozik egy harmadik félről, sokat kreálnak maguknak lelki kínokat azért, mert vágynak valamire, amire vágyni természetes.
Egy felmérés szerint minél inkább vágyunk a monogám életmód szabályainak megszegésére, annál inkább feltételezzük a partnerünkről is, hogy ugyanerre vágyik (hiszen mindenki leginkább magából indul ki), így maga az, hogy egészséges vágyaink vannak, de ezeket helytelennek tartjuk, gyanakvóvá és boldogtalanná tehet.
Ha azonban valaki olyan monogám, hogy ő maga nem érez vágyat mások iránt (borzasztó nehezemre esik ilyen embert elképzelni, de ez legyen az én bajom), akkor a logika szerint nem feltételezi a másikról sem, pedig lehet, hogy a partnere nem csak gondolatban, hanem cselekedetben is félrelép.
Ami a felmérésből valahogy kimaradt: a partner hűtlen gondolatainak feltételezése vagy magának a hűtlenségnek a gyanítása nem feltétlenül negatív és nem mindenkinek okoz álmatlan éjszakákat: ha valaki képes elfogadni saját poligám hajlamait és annyi esze is van, hogy akkor ezeket a partnerétől is elfogadja (nem kettős mércét alkalmaz), akkor sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb életet élhet.
De nézzük, mit is vizsgáltak a kutatók. Angela Neal és Edward Lemay 96 párt kérdezett ki hűtlen gondolatairól – mint oly sokszor, megint a legkényelmesebb megoldást választották: túl alacsony az átlagéletkor (23) ahhoz, hogy valós képet kapjunk az emberek hozzáállásáról. Biztos vagyok benne, hogy ha az átlagéletkor 40 lenne, akkor változatosabb eredmények születtek volna.
A kutatók módszere az volt, hogy megkérték a felmérésben résztvevőket, hogy töltsenek ki napi szinten kérdőívet a kapcsolatukra és félreérzéseikre vonatkozóan, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy a partnerük vajon érdeklődött-e szerintük az adott napon más iránt, és ez a feltevés okozott-e kettejük között feszültséget.
A következő kérdésekre kellett válaszolniuk önmagukkal és a partnerükkel kapcsolatban (utóbbi esetben nyilván csak találgattak):
1. Ma megtörtént, hogy úgy éreztem, szívesen létesítenék romantikus vagy szexuális kapcsolatot a partneremen kívül mással is?
2. Ma mennyi időt töltöttem azzal, hogy mással létesítendő romantikus vagy szexuális kapcsolatról ábrándoztam?
3. Hány emberrel kapcsolatban álmodoztam romantikus vagy szexuális kapcsolat reményében?
4. Hány emberrel flörtöltem ma a partneremen kívül?
Az eredmények alapján minél inkább ábrándozott valaki saját maga külső kalandról vagy kapcsolatról, annál inkább feltételezte a partneréről is, hogy ezt teszi, miközben a partnere esetleg egyáltalán nem gondolkozott ilyesmiben. (Ha hihetünk az önbevallásban, persze.)
A szomorú azonban, hogy azok, akik álmodoztak, hajlamosak voltak felidegesíteni magukat a partnerükön, mert azt feltételezték, hogy az is álmodozik… Mondjuk nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy elsősorban nem azért voltak frusztráltak, mert a partnerükről feltételezték, hogy ő is kifelé kacsintgat, hanem azért, mert a partnert okolták (akár úgy, hogy erről mit sem sejtettek) azért, hogy nem élhetik ki ezeket a titkos vágyaikat.
Legalábbis magamból kiindulva, én soha nem azért voltam frusztrált, ha valaki tetszett, mert közben a partneremről gondoltam, hogy neki is tetszik valaki (őszintén szólva soha nem izgatott), hanem azért, mert a puszta léte akadályozott a vágyaim megélésében. Ami abban a pillanatban, hogy a partnerem elfogadja, hogy kapcsolatom legyen másokkal is, nem frusztrál többé, így a sok negatív érzés egyszerűen megszűnik.
A felmérés kezdeményezői persze nem ezt a következtetést vonják le, hanem egészen mást: szerintük a kikacsintás destruktív a kapcsolatra nézve, mert ha másokról álmodozunk, kevesebb időt szánunk a partnerünkre, féltékenyek vagyunk rá akkor is, ha nincs rá okunk, és ettől rosszul bánunk vele, ami további kapcsolatromlást idéz elő.
A következtetések persze tendenciózusak, és úgysem tehetünk semmit az ellen, hogy másokról is álmodozunk, másokat is megnézünk, megkívánunk. Nem ez ellen kéne harcolni, hanem a kapcsolatok számára leginkább romboló ideológia ellen, amely nem hogy a cselekedeteinkben, hanem még a gondolatainkban is korlátozni akar, és még a puszta vágyakozás miatt is bűntudatot kelt bennünk.
Attól a pillanattól kezdve, hogy nyugodtan elmondhatjuk, ha tetszik valaki, és ezzel még izgalmat is viszünk az elsődleges kapcsolatunkba, egy csomó negatív beidegződéstől megszabadulunk: az, ami hagyományosan kisebbrendűségi érzéshez és bűntudathoz vezetett, vezethet a kapcsolat megerősödéséhez és izgalmas kalandokhoz, jobb szexhez is. Lehet, hogy ehhez meg kell érni, és huszonévesen még túl korán van hozzá… De az ilyen felmérések biztos nem segítenek senkinek.
Egy felmérés szerint minél inkább vágyunk a monogám életmód szabályainak megszegésére, annál inkább feltételezzük a partnerünkről is, hogy ugyanerre vágyik (hiszen mindenki leginkább magából indul ki), így maga az, hogy egészséges vágyaink vannak, de ezeket helytelennek tartjuk, gyanakvóvá és boldogtalanná tehet.
Ha azonban valaki olyan monogám, hogy ő maga nem érez vágyat mások iránt (borzasztó nehezemre esik ilyen embert elképzelni, de ez legyen az én bajom), akkor a logika szerint nem feltételezi a másikról sem, pedig lehet, hogy a partnere nem csak gondolatban, hanem cselekedetben is félrelép.
Ami a felmérésből valahogy kimaradt: a partner hűtlen gondolatainak feltételezése vagy magának a hűtlenségnek a gyanítása nem feltétlenül negatív és nem mindenkinek okoz álmatlan éjszakákat: ha valaki képes elfogadni saját poligám hajlamait és annyi esze is van, hogy akkor ezeket a partnerétől is elfogadja (nem kettős mércét alkalmaz), akkor sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb életet élhet.
De nézzük, mit is vizsgáltak a kutatók. Angela Neal és Edward Lemay 96 párt kérdezett ki hűtlen gondolatairól – mint oly sokszor, megint a legkényelmesebb megoldást választották: túl alacsony az átlagéletkor (23) ahhoz, hogy valós képet kapjunk az emberek hozzáállásáról. Biztos vagyok benne, hogy ha az átlagéletkor 40 lenne, akkor változatosabb eredmények születtek volna.
A kutatók módszere az volt, hogy megkérték a felmérésben résztvevőket, hogy töltsenek ki napi szinten kérdőívet a kapcsolatukra és félreérzéseikre vonatkozóan, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy a partnerük vajon érdeklődött-e szerintük az adott napon más iránt, és ez a feltevés okozott-e kettejük között feszültséget.
A következő kérdésekre kellett válaszolniuk önmagukkal és a partnerükkel kapcsolatban (utóbbi esetben nyilván csak találgattak):
1. Ma megtörtént, hogy úgy éreztem, szívesen létesítenék romantikus vagy szexuális kapcsolatot a partneremen kívül mással is?
2. Ma mennyi időt töltöttem azzal, hogy mással létesítendő romantikus vagy szexuális kapcsolatról ábrándoztam?
3. Hány emberrel kapcsolatban álmodoztam romantikus vagy szexuális kapcsolat reményében?
4. Hány emberrel flörtöltem ma a partneremen kívül?
Az eredmények alapján minél inkább ábrándozott valaki saját maga külső kalandról vagy kapcsolatról, annál inkább feltételezte a partneréről is, hogy ezt teszi, miközben a partnere esetleg egyáltalán nem gondolkozott ilyesmiben. (Ha hihetünk az önbevallásban, persze.)
A szomorú azonban, hogy azok, akik álmodoztak, hajlamosak voltak felidegesíteni magukat a partnerükön, mert azt feltételezték, hogy az is álmodozik… Mondjuk nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy elsősorban nem azért voltak frusztráltak, mert a partnerükről feltételezték, hogy ő is kifelé kacsintgat, hanem azért, mert a partnert okolták (akár úgy, hogy erről mit sem sejtettek) azért, hogy nem élhetik ki ezeket a titkos vágyaikat.
Legalábbis magamból kiindulva, én soha nem azért voltam frusztrált, ha valaki tetszett, mert közben a partneremről gondoltam, hogy neki is tetszik valaki (őszintén szólva soha nem izgatott), hanem azért, mert a puszta léte akadályozott a vágyaim megélésében. Ami abban a pillanatban, hogy a partnerem elfogadja, hogy kapcsolatom legyen másokkal is, nem frusztrál többé, így a sok negatív érzés egyszerűen megszűnik.
A felmérés kezdeményezői persze nem ezt a következtetést vonják le, hanem egészen mást: szerintük a kikacsintás destruktív a kapcsolatra nézve, mert ha másokról álmodozunk, kevesebb időt szánunk a partnerünkre, féltékenyek vagyunk rá akkor is, ha nincs rá okunk, és ettől rosszul bánunk vele, ami további kapcsolatromlást idéz elő.
A következtetések persze tendenciózusak, és úgysem tehetünk semmit az ellen, hogy másokról is álmodozunk, másokat is megnézünk, megkívánunk. Nem ez ellen kéne harcolni, hanem a kapcsolatok számára leginkább romboló ideológia ellen, amely nem hogy a cselekedeteinkben, hanem még a gondolatainkban is korlátozni akar, és még a puszta vágyakozás miatt is bűntudatot kelt bennünk.
Attól a pillanattól kezdve, hogy nyugodtan elmondhatjuk, ha tetszik valaki, és ezzel még izgalmat is viszünk az elsődleges kapcsolatunkba, egy csomó negatív beidegződéstől megszabadulunk: az, ami hagyományosan kisebbrendűségi érzéshez és bűntudathoz vezetett, vezethet a kapcsolat megerősödéséhez és izgalmas kalandokhoz, jobb szexhez is. Lehet, hogy ehhez meg kell érni, és huszonévesen még túl korán van hozzá… De az ilyen felmérések biztos nem segítenek senkinek.