Vajon ki hajlik inkább arra, hogy bevallja, ha félrelépett? A nők? Vagy a férfiak? Esetleg azok, akiket nem érdekel, hogy mi lesz az eredeti kapcsolatukkal? Erre és más, hűtlenséggel, félrelépésekkel kapcsolatos kérdésekre keresték a választ egy 2020-as amerikai felmérésben, amelynek alkalmával közel ötszáz embert kérdeztek meg motivációikról és tapasztalataikról.
A megkérdezettek mindegyike hűtlenkedett már valahogy, bár az már vita tárgya lehet, hogy a csókolózás mennyiben tekinthető igazi félrelépésnek. A résztvevők 88%-a hetero volt, a kérdéseket a Redditen keresztül tették fel nekik.
A felmérés készítői szerint nyolc alap motiváció különböztethető meg: harag (bosszú), önbizalmi indíttatás, szeretet/szerelemhiány, az eredeti partner iránti erős elkötelezettség érzésének alacsony mivolta, a változatosság igénye, elhanyagoltság, szexuális vágy, és kínálkozó alkalom.
A megkérdezettek többsége érzelmileg is kötődött a külső partnerhez, de nem meglepő módon leginkább azok, akik a viszonnyal valami otthon hiányzó dolgot kompenzáltak, 63%-uk ki is mutatta valamilyen formában az érzelmeit a szeretője felé. 60% vallotta azt, hogy szexuális tartalmú párbeszédeket folytatott a partnerrel (érdekes, hogy csak ilyen kevesen), 37% merült el intim társalgásban a kedvesével és 11%-uk kimondta a bűvös "Szeretlek" szót. Ez utóbbi szerintem kifejezetten nagy szám.
Ha az eredeti kapcsolatból hiányzott a szeretet, akkor a szeretői viszonyt szellemileg és érzelmileg is kielégítőbbnek élték meg az emberek. De a külső kapcsolatban megélt szex minősége is akkor volt jobb a jelek szerint, ha az otthon szex- illetve érzelmi deficit keletkezett, illetve, ha fő motivációként a változatosság keresése szerepelt.
A felmérés készítői arra is rákérdeztek, ki mennyire ment messze a külső partnerrel erotikus szempontból: 87% csókolózott, 73% ölelkezett (hogy ebben a petting is benne van-e, számomra nem világos), és csak a megkérdezettek fele szexelt klasszikus módon. Azért én a csókolózást még nem tartanám hűtlenségnek, de sokan egész jelentéktelen apróságokat is annak tartanak, szóval a definíció örök probléma marad.
Mit tudunk a viszonyok hosszáról? Konkrét számokról nem olvastam, de azok vallottak hosszabb kapcsolatról, akik dühből (bosszúból), szeretethiányból vagy a változatosság iránti igényük miatt kezdtek külső kapcsolatba.
És most jutottunk el a címben feltett kérdésig: ki szánta el rá magát, hogy színt valljon az eredeti partnerének? Erre elsősorban a nők vállalkoztak, illetve azok, akik bosszút akartak állni, illetve, akik úgy érezték, hogy elhanyagolják őket. Ebből látszik, hogy nem a lelkifurdalás viszi rá az embereket a biliborításra: bosszút nyilván úgy lehet állni, ha a partner tudomást szerez a hűtlenségről, aki pedig úgy érzi, hogy nem becsülik meg, annak is fontos, hogy az érintett orra alá dörgölje, mennyire kell ő még másnak. Akik bevallották, amit tettek, azok egyébként általában érzelmileg már kötődtek a külső partnerhez.
A szeretethiányból félrelépők hajlamosabbak voltak arra, hogy ne vigyék túlzásba a titkolózást, rejtőzködést, lazábban mutatkoztak nyilvános helyeken és nyíltan kimutatták szeretőjük iránti lelkesedésüket, míg az alkalmi hűtlenek óvatosabban viselkedtek. (Nekik nyilván az volt a céljuk, hogy a tetteik titokban maradjanak, így az eredeti kapcsolatuk ne kerüljön veszélybe.)
Mely esetekben vetett véget a hűtlenség kiderülése az eredeti kapcsolatnak? Leginkább akkor, ha már a motiváció valamilyen, az eredeti kapcsolatban létező problémára utalt: vagyis bosszúhűtlenség, szeretethiány illetve az eredeti partner iránti lojalitás alacsony szintje esetén. Magyarul: leginkább akkor, ha maga a hűtlen akarta, hogy vége legyen, csak nem tudta félrelépés nélkül meghozni ezt a döntést. Az nem látszik jellemzőnek, hogy a félrelépő szívesen megtartaná a kapcsolatát és a megcsalt kidobja (noha ez terjedt el leginkább a köztudatban).
A véget ért kapcsolatoknak egyébként csak 20%-ára volt jellemző, hogy közvetlenül a hűtlenség okozta a szakítást. (Vagyis talán csak az volt az utolsó csepp a pohárban.) 22% együtt maradt lebukás után is, 28% úgy maradt a kapcsolatában, hogy nem is bukott le, sok kapcsolat meg nem hűtlenség miatt ért véget. Csak 11%-ban vált az eredeti viszony tartós "hivatalos" kapcsolattá: itt visszautalnék rá, hogy kb ugyanannyi ember vallotta magát szerelmesnek a szeretőjébe.
A megkérdezettek többsége érzelmileg is kötődött a külső partnerhez, de nem meglepő módon leginkább azok, akik a viszonnyal valami otthon hiányzó dolgot kompenzáltak, 63%-uk ki is mutatta valamilyen formában az érzelmeit a szeretője felé. 60% vallotta azt, hogy szexuális tartalmú párbeszédeket folytatott a partnerrel (érdekes, hogy csak ilyen kevesen), 37% merült el intim társalgásban a kedvesével és 11%-uk kimondta a bűvös "Szeretlek" szót. Ez utóbbi szerintem kifejezetten nagy szám.
Ha az eredeti kapcsolatból hiányzott a szeretet, akkor a szeretői viszonyt szellemileg és érzelmileg is kielégítőbbnek élték meg az emberek. De a külső kapcsolatban megélt szex minősége is akkor volt jobb a jelek szerint, ha az otthon szex- illetve érzelmi deficit keletkezett, illetve, ha fő motivációként a változatosság keresése szerepelt.
A felmérés készítői arra is rákérdeztek, ki mennyire ment messze a külső partnerrel erotikus szempontból: 87% csókolózott, 73% ölelkezett (hogy ebben a petting is benne van-e, számomra nem világos), és csak a megkérdezettek fele szexelt klasszikus módon. Azért én a csókolózást még nem tartanám hűtlenségnek, de sokan egész jelentéktelen apróságokat is annak tartanak, szóval a definíció örök probléma marad.
Mit tudunk a viszonyok hosszáról? Konkrét számokról nem olvastam, de azok vallottak hosszabb kapcsolatról, akik dühből (bosszúból), szeretethiányból vagy a változatosság iránti igényük miatt kezdtek külső kapcsolatba.
És most jutottunk el a címben feltett kérdésig: ki szánta el rá magát, hogy színt valljon az eredeti partnerének? Erre elsősorban a nők vállalkoztak, illetve azok, akik bosszút akartak állni, illetve, akik úgy érezték, hogy elhanyagolják őket. Ebből látszik, hogy nem a lelkifurdalás viszi rá az embereket a biliborításra: bosszút nyilván úgy lehet állni, ha a partner tudomást szerez a hűtlenségről, aki pedig úgy érzi, hogy nem becsülik meg, annak is fontos, hogy az érintett orra alá dörgölje, mennyire kell ő még másnak. Akik bevallották, amit tettek, azok egyébként általában érzelmileg már kötődtek a külső partnerhez.
A szeretethiányból félrelépők hajlamosabbak voltak arra, hogy ne vigyék túlzásba a titkolózást, rejtőzködést, lazábban mutatkoztak nyilvános helyeken és nyíltan kimutatták szeretőjük iránti lelkesedésüket, míg az alkalmi hűtlenek óvatosabban viselkedtek. (Nekik nyilván az volt a céljuk, hogy a tetteik titokban maradjanak, így az eredeti kapcsolatuk ne kerüljön veszélybe.)
Mely esetekben vetett véget a hűtlenség kiderülése az eredeti kapcsolatnak? Leginkább akkor, ha már a motiváció valamilyen, az eredeti kapcsolatban létező problémára utalt: vagyis bosszúhűtlenség, szeretethiány illetve az eredeti partner iránti lojalitás alacsony szintje esetén. Magyarul: leginkább akkor, ha maga a hűtlen akarta, hogy vége legyen, csak nem tudta félrelépés nélkül meghozni ezt a döntést. Az nem látszik jellemzőnek, hogy a félrelépő szívesen megtartaná a kapcsolatát és a megcsalt kidobja (noha ez terjedt el leginkább a köztudatban).
A véget ért kapcsolatoknak egyébként csak 20%-ára volt jellemző, hogy közvetlenül a hűtlenség okozta a szakítást. (Vagyis talán csak az volt az utolsó csepp a pohárban.) 22% együtt maradt lebukás után is, 28% úgy maradt a kapcsolatában, hogy nem is bukott le, sok kapcsolat meg nem hűtlenség miatt ért véget. Csak 11%-ban vált az eredeti viszony tartós "hivatalos" kapcsolattá: itt visszautalnék rá, hogy kb ugyanannyi ember vallotta magát szerelmesnek a szeretőjébe.