A társadalom párkapcsolati megmondóemberei két parancsot hangoztatnak leginkább. Hogy kik ezek a megmondóemberek? Hát pszichológusok, papok, újságírók, coach-ok, meg a szomszéd… A Légy őszinte! imperativusa mindenütt ott van, mindjárt a Légy monogám! mellett, mert az ugye alapértelmezett dolog, csak egy maroknyi őrült gondolja másképp a létezést. (Hivatalosan, persze.)



De mehet-e a kettő igazán együtt? Lehetünk-e őszinténk a vágyainkat és tetteinket illetően úgy, hogy közben nem lépünk ki a monogámia, a szexuális és érzelmi „hűség” keretei közül? És ha lehetséges, vajon meddig? Hány hónap, év vagy évtized telhet el ebben az őszinteséggel átitatott monogámiában, amelyben két ember elvileg minden gondolatát megosztja egymással? Na jó, nem mindet, csak azokat, amelyektől a másik fél nem borul ki. Szóval, akkor most mennyire is lehetünk őszinték?

Mikor a házasságon belüli szexről irkálnak, sokszor említik, hogy ne szégyelljük a vágyainkat, legyünk elég bátrak ahhoz, hogy elmondjuk, mit szeretnénk az ágyban vagy azon kívül. És bárki komolyan gondolja, hogy mikor férfiak őszintén belemelegednek a vágyaik ecsetelésébe, azok között nincs többes szex? Nincs más nőkkel folytatott szeretkezés? Minden fantáziájuk a partnerükről szól? Mert ezt egyes nőkről még el tudom képzelni (bár egyre kevésbé), de csak nagyon kevés férfiról… Viszont azt, hogy valakit soha ne érintsen meg harmadik fél iránti vágy, teljesen kizártnak tartom.

Az utóbbi időben egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy szinte nincsenek kivételek, valamilyen szempontból mindenki hűtlenkedik legalább agyban: olyan emberek, akik húsz évig tökéletesen monogámnak tűntek, hirtelen lelepleződnek: sose voltak azok valójában – nem arról van szó, hogy tettek is valamit a hűtlenség megvalósulása érdekében, de lehet, hogy amit ellene tettek, az egyáltalán nem járt kevesebb hisztivel és botránnyal.

A hűtlenség okozta traumáknak könyvtárnyi irodalma van, de az elfojtásnak, a végtelen vágyakozásnak, a muszájszexnek valahogy kevesebb, és még képes valaki leírni, hogy manapság senki nem kényszerül azzal maradni, akit már nem kíván, nem szeret, vagy aki mellett egyszerűen csak nem érzi magát kiteljesedve. Ezt konkrétan a már kétszer idézett német szerző, Friedmann Karig fogalmazta meg, a saját kis nyugat-európai, a világban mindenütt utazgató, pénzes társadalmi osztályából kiindulva. Dehogyisnem kényszerül senki arra, hogy olyannal éljen, akihez már semmi köze, és nem csupán anyagi, de ideológiai okokból is: mert azt hiszi, hogy ez a helyes. Még ha beledöglik is.

Lehet, hogy elviszi az iskolából a gyerekét, mert annyira belezúgott az osztályfőnökbe, és az olyan szemeket mereszt rá, hogy tudja: ha nem menekül a helyzetből, akkor menthetetlenül „baj lesz”. Márpedig a vágyai nem számítanak, azokat vissza kell fojtani, meg kell ölni – érdekes módon az igazság mégis kikívánkozik ebből a nőből is: legalább beszélhessen róla, hogy őt üldözik, megkívánták, neki menekülnie kell.

Ez az örök menekülés önmagunk elől vajon nem ugyanolyan traumatizáló, mint megélni, hogy más is kell a partnerünknek? Hiszen nekünk is kellene más – akkor mit borulunk ki annyira, ha neki is?

Most akkor az őszinteséget választjuk, vagy a monogámiát? Önmagunknak is hazudunk, vagy csak mindenki másnak? Árgus szemekkel figyeljük a partnerünket, hogy mikor hazudik arról, hol volt, mit csinált és kivel, miközben vakok vagyunk a saját életünket átszövő teljes hazugságra? Testbeszédet tanulunk, hogy leleplezhessük a füllentéseket, de nem vesszük észre, mikor a partner teste azt üvölti, hogy nem veled akarok lenni, vagy mással is akarok lenni? Akkor most ki hazudik kinek? És melyik rosszabb?

Vagy törődjünk bele, hogy az őszinteség baromság, és minden emberi kapcsolatnak úgy kell a hazugság, mint a levegő: nélküle elsorvad. Választhatjuk, hogy csak a többieknek hazudunk, vagy olykor magunkat kímélendő önmagunknak se valljuk be, mi az igazság. Vagy – ha nagyon nagy szerencsénk van – találhatunk olyan partnert, aki elviseli, hogy jóval több igazságot mondjunk neki, mint hazugságot, de akkor elfelejthetjük a monogám ideológiát.

Én a második verzióra szavaznék, csak nagyon nem egyszerű ilyen partnert találni, főleg fiatalon. Vagyis szinte mindannyian végigjárjuk az „én őszinte akarok lenni, de hát látom, hogy ez nem megy, és elkezdek hazudozni” című utat. Vagy állandóan cserélgetjük a partnereinket, mert csak addig maradunk meg egy kapcsolatban, amíg őszintén jól érezzük magunkat benne. És amíg nem teher a monogámia.