Nagyon sokszor felmerült már a kérdés itt, a blogon, hogy mennyire lehetünk őszinték a partnerünkkel, mennyire kell(ene) annak lennünk és mikor nem tanácsos.
Vannak, akik szerint mindig és mindenben őszintének kell lenni, mert akkor van a másiknak igazi lehetősége a döntésre. Van, aki szerint csak a nagyon fontos dolgokban kell ehhez ragaszkodni, kisebb, jóindulatú elhallgatások beleférnek a pakliba, sőt, ezek nélkül a kapcsolat pokolivá válik. Van, aki inkább titkolózás-párti, mert úgy véli, a partnere nem értené meg, nem fogadná el a vágyait, sértve érezné magát, féltékeny lenne és jobban ellenőrizné, fájna neki az igazság, satöbbi. És olyan is létezik, nehogy megfeledkezzünk róla, akinek egyszerűen nem jelent gondot az őszinteség, mert csakis „legális”, illedelmes és elmondható vágyai vannak.
De nézzük meg ezt az őszinteség-kérdést konkrét példán. Ezúttal nem arról van szó, hogy már megtörtént a hűtlenség, hanem arról, hogy megkívántunk valakit. És nem csak egy kicsit, hanem nagyon. Ráadásul esetleg még esélyünk is lenne a vágyaink beteljesítésére. Küzdünk az érzéseink és/vagy ösztöneink ellen, talán magunk se tudjuk, hogy csak a szex kéne vagy ennél több is… De az illető személy nagyon foglalkoztat bennünket. Nem tagadhatjuk önmagunk előtt, hogy ez már problémás számunkra, ugyanakkor nagy a dilemma, hogy ha bárkinek is beszélünk róla, a vágy még jobban megerősödik.
Nemrég olvastam, hogy ha magunkról beszélhetünk, az hasonló érzeteket kelt bennünk, mint a szex! Hát ha még arról beszélhetünk, hogy mennyire odavagyunk valakiért, főleg, ha az tilos! Elsősorban a nők ismerhetik ennek a gyönyörét, hosszasan és kimerítően elemezni egy barátnőnek, hogy miket érzünk, a pasi milyen jeleket ad, és ezt hogy értelmezzük, borzongatóan nagyszerű, felvillanyozó. Sokan ki is élik magukat ebben, aztán nem lesz semmi magából a kalandból… Mások úgy vannak vele, hogy minél inkább beszélnek az érzéseikről, azok annál valóságosabbakká válnak. Akkor inkább ne is beszéljünk róluk? Az pedig nagy belső feszültséghez vezet, hosszú távon nem jó, ha magunkba fojtjuk a titkainkat. Ha valami nagyon foglalkoztat, és nincs ventilláció, nincs közlés, attól az a valami nem fog megszűnni, lehet, hogy még gyötrőbb lesz.
De ha már eddig jutottunk, valóban, miért is ne osszuk meg éppen a partnerünkkel ezt az érzést? Pont vele, akinek ugye elvileg mindent el kéne mondanunk a nagykönyvben leírtak szerint… Mindent, ami foglalkoztat, ami fontos nekünk, és ez fontos, na. Hát borítsuk rá a lelkesedésünket egy másik pasi/nő iránt? Vagy ne lelkesedve beszéljünk, hanem lehajtott fejjel, szégyenkezve? Esetleg mentegetőzzünk? Viccelődve közöljük, amúgy mellékesen? Bagatellizáljuk a dolgot, sőt, jelentsük ki, hogy úgysem lenne esélyünk? Vagy a rajongásunk tárgyát állítsuk be komolytalannak? Biztosítsuk a partnerünket, hogy mi soha, de soha nem tennénk semmit, és csak őt szeretjük, de…? Őszinteség-pártiak, nagyon szeretném tudni a véleményeteket erről!
Erről, és arról is, hogy ti hogyan éreznétek magatokat, ha a partneretek rátok borítaná egy másik férfi/nő iránti érzéseit, vágyait. Akarjátok tudni? Biztos? Kell ez nektek? Mihez kezdetek az információval? Megértők lesztek, felháborodtok, megsértődtök, tapintatlan bunkóságnak tartjátok, hogy szóba hozta, összezuhantok, mert már nem titeket szeret, akkor is, ha bizonygatja, hogy már nem vagytok kívánatosak, belétek markol a félelem, hogy elhagy, hogy innen nincs visszaút? Türelmesen és empatikusan megbeszélitek? Felajánljátok, hogy segítetek a vágy leküzdésében? Mégis, hogyan? Vagy abban, hogy megvalósuljon? Igazán vagy csak metsző gúnnyal? Nem fogjátok a fejéhez vágni, hogy miért nem bírtad tartani a szád, te marha?
És a közlés tartalmazza a vágy tárgyának nevét? Mert anélkül ugye nem sok értelme van… Belezúgtam egy nőbe… Mindjárt az első kérdés: ki az? Ha azonban kiderül a név, nincs megállás. Lehet, hogy az a valaki is belekeveredik a történetbe, aki erről eddig esetleg mit sem sejt. Mert akkor biztos ő is akar valamit, sőt, ő kezdeményezett! Az én férjem magától soha! Az a ribanc, az húzta fel! De majd én megmondom neki a magamét…
Illusztrációként ajánlom a Tágra zárt szemek című film kulcsjelenetét, de persze érdemes megnézni az egész filmet is. (A link angolul van.)
A lényeg: mondjuk-e meg szerintetek a partnerünknek, ha odavagyunk valakiért? És ha igen, hogyan? Az egyszerűség kedvéért szavazni is lehet, és még csak nem is kötelező egy válasz mellett letenni a voksotokat.