Mikor az ember hivatalosan is szingli lesz (vagy pontosabban különélő, illetve elvált), a legkülönbözőbb beszélgetőpartnerek kezdik sajnálni... Ismerősök, rokonok fejezik ki aggodalmukat vagy biztatnak azzal, hogy majd csak találok valakit, illetve, ha most nem is gondolom úgy, hogy ez lehetséges lenne, idővel biztos igényem lesz új partnerre.



Lehet, hogy emberi gyengeség, de ilyenkor már nem bírom tovább, és felvilágosítom őket, hogy köszi, már van partnerem. Olykor még azt is hozzáteszem (bizalmasabb kapcsolatban), hogy nem független az illető, és soha nem fogok vele összeköltözni, de létezik, és nagyon jól érzem magam vele. Így megelőzhető a további aggodalom, diszkrét érdeklődés, esetleg (ha lenne ilyen hátsó gondolata valakinek), akár még a nyomulás is, mert azt nehezebb visszautasítani, ha "hivatalosan" facér az ember.

Érdekes módon még a konzervatívabb szemléletű ismerőseim, rokonaim se mutatták a megdöbbenés jeleit, sőt, teljesen elfogadóan konstatálták, hogy nincsenek hiányérzeteim. Persze lehet, hogy még akad olyan, aki elkezd bölcselkedni a szeretői viszonyok fenntarthatatlanságáról és erkölcstelenségéről, de eddig semmi hasonlót nem tapasztaltam.

Ugyanakkor nem vagyok hajlandó részleteket mesélni. Hogyan ismerkedtetek meg, mióta tart, ki az, hány gyereke van, és a többi... Volt, hogy úgy kellett leállítanom a kérdések áradatát: nem, ennél többet nem mondok. Ahhoz tényleg nagyon közeli kapcsolat kell, hogy meséljek, és akikkel ennyire közeli, azok már a szétköltözés előtt is tudták, amit tudtak.

Van, akin látom, hogy irigykedik, esetleg megdöbben, mert pont rólam nem gondolta, és nyilván fúrja az oldalukat a kíváncsiág, hogy miként lehet így élni, hol találkozgattunk, milyen gyakran és szerelmesek vagyunk-e, miért nem akarom, hogy az illető elváljon, hogy bírom ezt a helyzetet... De szerintem jobb, ha egy ilyen viszonyról a lehető legkevesebb információt osztunk meg másokkal. Nyilván ott a kísértés, hogy dicsekedjünk, főleg, ha tényleg nagyon klassz kapcsolatot sikerült kialakítanunk, és ha ezek az ismerősök évek óta arról voltak meggyőződve, hogy elrontottuk az életünket és csak vergődünk egy rossz házasságban.

Nem tudom, ki hogy van vele, de a boldogtalan és magányos nő szerepe nekem nagyon nem fekszik, és falsnak érzem, hogy ezt játsszam a külvilágnak, még ha nyilván nem is írom ki a homlokomra, hogy mi a helyzet. A kicsit jobb megfigyelők egyébként is leveszik, hogy nem vagyok annyira magányos, különben nem olyan lenne a kisugárzásom, mint amilyen a valóságban.

Azok, akik szingliként vagy elváltként nem független emberrel folytatnak kapcsolatot, mennyire avatják be a környezetüket? Meg tudjátok-e állni, hogy leállítsátok a sajnálkozást, ha valaki arra utal, hogy végre fel kéne szednetek valakit, vagy kereshetnétek (új) férjet/feleséget?

Érzékelitek-e, hogy a válás, szakítás ténye sajnálatot kelt az emberekben még akkor is, ha nyilvánvaló számukra, hogy ti nem bánjátok, sőt, régen meg akartátok ezt lépni? A férfiakat kevésbé sajnálják-e válás után, vagy ez nem attól függ, hogy ki nő és ki férfi, hanem attól, hogy ki kezdeményezte a szakítást?

És ha már utaltatok arra, hogy van valakitek, akit soha nem fogtok bemutatni a családnak és a baráti körnek, akkor találkoztatok-e már rosszallással, "jóindulatú" figyelmeztetéssel?