De találtam egy érdekes felmérést, amelynek készítői arra voltak kíváncsiak, hogyan befolyásolja az idő múlása a házasok hűtlenség utáni vágyát. Nem azt, hogy valóban félrelépnek-e, hanem hogy mikor érzik leginkább: tényleg lenne hozzá kedvük.
A felmérés olyan szempontból nem túl kielégítő, hogy a megkérdezettek (összesen 313 ember) átlagéletkora szerintem túl alacsony: 32-33 év, így a tényleg nagyon régen együtt élő párok aránya elég kicsi lehet. Ebben, az egyébként izraeli felmérésben olyanok vehettek részt, akik legalább egy éve voltak házasok.
A résztvevőket három csoportba osztották: az első csoportban (rövidtáv) az ötnél kevesebb éve tartó házasságokban élőket osztották be, a 6-10 éves házasok alkották a második csoportot (középtáv), a 10 évnél régebben házasságban élők (hosszútáv) pedig a harmadik csoportba kerültek.
Ez alapján a félrelépés valószínűsége a hosszú távú csoportnál volt a legnagyobb és a rövid távúnál a legkisebb. Vagyis minél régebben élt valaki együtt a házastársával, annál inkább fontolgatta a hűtlenséget. Ez elég logikusnak tűnik. Bár, ha én ilyen felmérést készítenék, akkor a hosszú távú csoport nem 10+-nál kezdődne, mivel sokan csak 15-20 év együttélés után jutnak el addig, hogy elegük lesz a monogámiából, és csak ekkor lépnek.
A férfiak és a nők esetében azonban némileg eltérő volt a mintázat. Konkrétan a férfiak esetében a megcsalás esélye annál nagyobb volt, minél tovább tartott a kapcsolat (lineáris hatás). A nők esetében viszont egy görbe mentén alakult a félrelépési kedv, a középtávú házasságokban élők hajlottak leginkább arra, hogy kedvük legyen félrelépni, a rövid és hosszú távú házasságokban ugyanakkor kisebb volt a megcsalás esélye.
De itt megint a mérés problémájára hívnám fel a figyelmet. Ha négy csoportot alkottak volna, vagyis külön mérik a 10-15, 16-20, 21-25 éve együtt élő partnerek esetében is a hűtlenségi kedvet, talán az jött volna ki, hogy a nők ciklikusan kívánnak meg külső partnereket, mondjuk 5 éves ciklusokban vagy akár gyakrabban. Azt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy a gyerekvállalás, - nevelés különböző szakaszai hogyan korrelálnak ezzel a görbével.
Noha más (korábbi, amerikai) felmérések azt mutatják, hogy a nők a 7 éves krízis után teljesen felhagynak az álmodozással, hogy félrelépjenek, a saját tapasztalataim és az általam ismert nők történetei alapján ezt kifejezetten cáfolnám, noha nincs tudományos bizonyítékom, viszont számtalan esetben hallok arról, hogy középkorú, 40 pluszos nők ébrednek rá arra, hogy nem akarnak többé egyetlen pasival megelégedni.
De az biztos, hogy a 40, sőt, 50 pluszos nők öntudatra ébredése viszonylag új jelenség, pár éve még egyszerűen nem voltak elég magabiztosak ahhoz, hogy elhiggyék: x számú gyerek megszülése és felnevelése után a menopauza kapujában kellhetnek még valakinek. Ma meg egyre inkább érzik, hogy nagyon is kellhetnek, így mernek álmodozni és a félrelépési vagy házasságnyitási kedvük megsokszorozódott.
Mivel a férfiak számára korábban sem volt kétséges, hogy kellhetnek valakinek, náluk már régebben is megfigyelhető volt a 40-es, 50-es éveikben lejátszódó felbuzdulás, amit szívesen neveznek kapuzárási pániknak. És a férfiaknál sem egyszerűen csak lineáris a hajlandóság. A hetedik évben ők is hajlamosabbak félrelépésről álmodozni, de aztán a 18. évben megint előjön a késztetés, bizonyos felmérések szerint pedig a 30 éve házas férfiak a leginkább kívánósak. Vagyis náluk egyértelműen létezik ciklikusság – és ez is korrelálhat a gyerekvállalással, illetve a karrierlehetőségekkel, anyagi biztonsággal.
Egyébként a hetedik évben bekövetkező válság filmes feldolgozása ’55-ből a Hétévi vágyakozás (The Seven Year Itch – már megint milyen gyenge és szirupos a magyar cím, mikor az itch viszketést jelent…), amelyben egy házas férfi (Tom Ewell)Marilyn Monroe után epekedik, de végül ellenáll a kísértésnek. Bár manapság, mikor minden mikrohűtlenségnek számít, már bátran kijelenthetnénk, hogy elbukott.