Egyelőre nem vállalkozom Esther Perel Affér című könyvének bemutatására, mert hónapokra félretettem, de találtam benne egy olyan gondolatot, amellyel kicsit bővebben is érdemes foglalkozni.



Nevezetesen Perel azt állítja, hogy a bili kiborulása után sokszor figyelhető meg (az általa ismert esetekben), hogy a hűtlen igyekszik minél kevesebbet elárulni és minél gyorsabban túllenni a krízisen (naná, majd élvezi, ha elhúzódik a dolog), míg az ún. megcsaltnak az a mániája, hogy turkál a múltban és részleteket akar tudni... Szerinte a gyógyulási folyamatot az segíti, ha a hűtlen nem próbálja megúszni a faggatózást és önként szolgáltat információkat.

Példaként azt említi, hogy ha a férj elviszi a nejét vacsorázni, akkor előre megmondja, hogy járt-e abban az étteremben a szeretőjével is, vagy az úgymond érintetlen terület... Ez még az ártatlanabb kontextus, de ha a feleség esetleg arra lenne kiváncsi, hogy a férje szeretkezett-e bizonyos pózban a szeretőjével (mert észrevette, hogy ez a póz viszonylag új a palettán), akkor azt is előre vagy közben közölje az érintettel? Esetleg mesélje el részletesen, hogy kísérletezték ki a pózt? 

A könyv egyébként egyik legidegesítőbb vonása, hogy folyton holokauszt-túlélő kontextusba helyezi a traumát, amit a "megcsaltak" átélnek, és ez teljes aránytévesztés. Nem akarom én kisebbíteni senki fájdalmát, nekem is volt szerelmi csalódásom épp elég, de köszönő viszonyban sincs olyasmivel, amit totalitárius rendszerekben bebörtönzött, megkínzott emberek élnek át. A szerző itt a személyes érintettség miatt teljesen téves irányba viszi a témát - legalábbis számomra ez elég egyértelmű. 

De térjünk vissza a hűtlen fél előzékeny információközlésére. Hogy egyenest üdvös lenne, ha ő akarná napirenden tartani a viszonya vagy félrelépései megtárgyalását és lépten-nyomon vájkálni a múltban?! Már ha tényleg a múltról beszélünk, és a jelen illetve a jövő már nem játszik... Szerintem még abban az esetben is hiba önként megosztani információt, ha borzasztóan teperünk a kapcsolat fennmaradásáért és mindent meg akarunk tenni annak érdekében, hogy a másik megbocsásson. Nem hiszek abban, hogy a partnernek joga van abban vájkálni, amit mi éltünk át, és elég példa bizonyítja, milyen katasztrofálisan romboló, ha valaki véletlenül részletes infók birtokába jut (napló, levelezés elolvasása). 

Bekattant állapotban az emberek nagy ostobaságokat csinálnak, kárt tehetnek magukban vagy a másikban (esetleg a szeretőben, de még a közös gyerekben is), lenyúlhatják a megtakarításainkat, megrongálhatják a tulajdonunkat, ezer formában bosszút állhatnak, aztán nem győzzük bánni, hogy olyan információkat adtunk ki önként, amelyeket jobb lett volna megtartanunk magunknak. 

Ha az áldozati szerepben lévő partner (ha már annyira kell tettes és áldozat, bár én ezekben a fogalmakban ilyen kontextusban nem hiszek) annyira napirenden akarja tartani a témát, akkor beszéljünk az okokról. Nem az az érdekes, hogy kivel, hányszor, milyen pózban, melyik búvóhelyen, vagy a hitvesi ágyban is, hanem az, hogy miért. És hogy a jövőben szeretnénk-e másképp csinálni, vagy úgy folytatjuk, ahogy eddig. 

Sokan kardoskodnak amellett, hogy aki hűtlen, az ne akarja rátolni a felelősséget a másikra, mintha teljesen mindegy lenne, hogy mi vezetett a helyzet kialakulásához. Mintha el kéne fogadni, hogy a hűtlenség mindig szemétség, és a megcsalt mindig ártatlan áldozat. Lehet ezt játszani, csak teljesen értelmetlen. Senki sem fog jól kijönni belőle, és ha a hűtlent belekényszerítik a tettes szerepébe, akkor vagy a partnerét utálja meg, vagy önmagát. Esetleg mindkettejüket egyszerre. 

Arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen, tulajdonképpen nem kirívó krízis hisztis kezeléséből leginkább az jön le, hogy a partnerünk érzelmileg éretlen ember, aki még ennyivel se tud megbirkózni. Tudok olyanról persze, aki kitartott a házasságában azt követően is, hogy a neje/férje teljes ámokfutást rendezett a hűtlenség(ek) kiderülése után, de az ilyen kapcsolat már sose lesz igazán élhető. Sokféle kimenete lehet a krízisnek, de minél több benne az elviselhetetlen vádaskodás, a gyanakvás, a kutakodás, vájkálás, minél inkább összezuhan benne valaki, annál nehezebb lesz őt valaha újra normális embernek tekinteni. 

A bizalmi válság nem csak egy irányú: nem csak az csalódik, akinek a számára kiderült, hogy nem ő az egyetlen, hanem az is, aki félrelépett. És lehet, hogy az utóbbi csalódik nagyobbat... 

Vagyis nem arról van szó, hogy szőnyeg alá kéne söpörni a témát, de állandóan napirenden tartani és hagyni, hogy eluralkodjon az egész életünkön, szerintem egyáltalán nem tesz jót senkinek. Ha a kiborult fél mindenáron ki akarja beszélni magából a fájdalmát, akkor próbálja meg egy terapeutával vagy baráttal, keressen segítséget. Sokszor az is segít, ha egy másik hűtlent kérdezget a lehetséges okokról, akinek a sztorija őt személyesen nem érinti, de nagyon tanulságos lehet. Általában fogadókészebbek vagyunk az egész jelenségre, ha nem áldozatként, hanem megfigyelőként tekintünk rá.