Nemrégiben írtam egy nőről, akinek annyira szexmentes a házassága, hogy már a férje jutott el oda: a szeretőtartásra biztatja. Ezúttal pedig egy pszichológus, Martin Wednesday írt összefoglaló cikket hasonló témában: az írásban kifejezetten azokról a feleségekről van szó, akik szeretik a férjüket, de a házasságuk nem elégíti ki őket szexuálisan – vagy azért, mert szexmentes, vagy iszonyú ritka a szeretkezés, vagy, mert nem élvezik az együttléteket, illetve soha nincs orgazmusuk.



Noha a cikk ezeket az eseteket összemossa, szerintem nagyon más, ha a szex hiánya okoz feszültséget, mint ha annak a minősége a probléma.

De erre még visszatérek.

A szerző számos olyan nővel beszélt, aki a szexuális kielégítetlenség miatt kezdett el kalandozni (vagy lett hűtlen). Közös bennük, hogy mindegyik éveket szánt a helyzet orvoslására, természetesen hiába. Vagyis nehogy szó érje a ház elejét, nem az első nehézség láttán hátráltak meg, hanem mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, de semmi nem vezetett eredményre.

Nyilvánvaló, hogy a szerző szerint ez adhat felmentést a hűtlenségre, míg más okok nem igazán, és ha valaki nem tette magát évekig szerencsétlenné, az nem is olyan tisztességes…

Egy ponton a szexuálisan valósággal éhező nők tehát úgy döntenek, hogy nem elég a maszti, és nem hajlandóak az erotika élvezete nélkül leélni az életüket, de válni sem szeretnének, tehát külső segítséget keresnek. A szabály állítólag az, hogy a külső partnerbe nem szabad beleszeretni, vagyis csak és kizárólag kielégülési célból szabad vele találkozni, se túl sok időt nem szánhatnak rá, se gondolatban nem foglalkozhatnak vele folyton, így a külső kapcsolat éppen alkalmas arra, hogy betöltse az űrt, de nem teszi tönkre a házasságot.

A szerző ugyanis alapvetően arra volt kíváncsi, hogy milyen esetben képes a hűtlenség a házasság fennmaradását biztosítani, és éppen ezeket az eseteket tartja tökéletes példának.

Ezzel valóban nincs is baj, én is ismerek olyan házasságokat, amelyek azért maradnak élhetők, mert az egyik vagy a másik fél a szexuális sivatag elől külső kapcsolatba menekül, de... Azzal azért erősen vitatkoznék, hogy ilyen esetekben létezik a csak szex és más semmi megoldás. Férfiaknál még aláírom, hogy igen, de nők esetében nagyon ritkán.

Most hagyjuk a pasikat (esetükben is sokfélék az állítólag csak szexről szóló kapcsolatok), nézzük, miért gondolom, hogy a kérdés nem intézhető el ilyen egyszerűen.

Az elején leszögeztük, hogy a nők éveken keresztül próbálkoztak a férjükkel: vagy arra igyekeztek rávenni, hogy szexeljen velük, vagy arra, hogy ezt úgy csinálja, hogy ők is élvezzék.

Az első eset látszólag egyszerűbb: ha nincs szex, akkor maga a férj is könnyebben elfogadja talán, hogy a nőnek kell egy másik partner, aki megadja neki, ami hiányzik. Csakhogy a fenti esetek nem arról szólnak, hogy a házastársak ezt megbeszélnék. Sokszor addig se jutnak el, hogy nyíltan kommunikáljanak a problémáról: a férfinak kínos, hogy nincs libidója, a nőnek kínos megkérdezni, hogy miért nem kívánja őt a férje, és nagy valószínűséggel magában keresi a hibát, ha nagyon lelkiismeretes, meg is találja...

Önértékelési zavar, önutálat, önostorozás, harag – mindez előjön ilyenkor. Abban a pillanatban, hogy a nő átlépi a határt és talál végre valakit, aki kívánja őt, ez a harag elsöprővé válhat, mert végre rájön, hogy:
1) mennyire hiábavaló volt minden erőfeszítése korábban, és mennyire szánalmas volt, hogy reménykedett a megoldásban,
2) mennyire nem hibás semmiben, és milyen dühítő, hogy magát hibáztatta.

Ember legyen a talpán, aki ilyenkor nem eszméletlen dühös a férjére.

Ráadásul a szex külső forrásból való megoldása együtt jár azzal, hogy a nő titkolózni kényszerül, és az egész szexuális életét illegalitásban kell élnie, mintha ő lenne a hibás... Mintha szégyellnie kellene természetes vágyait, hiszen annyiszor sulykolják belé, hogy az összes férfi csak dugni akar, a nők meg mindig szerelemre vágynak… És nem üvöltheti ki a fájdalmát, hogy ez mekkora hazugság. Na, ez vajon mennyire dühítő?

A másik eset, ha a férj ugyan szeret szexelni, csak azt nem úgy csinálja, hogy a feleségének is jó legyen. Itt is több verzió létezik. Az egyikben a férj erőlködik, hajlandó mindent megtenni annak érdekében, hogy az asszony élvezze, de nem elég ügyes, vagy a nő nagyon nehéz eset, vagy a két dolog egyszerre igaz...

A másik esetben a férj még csak nem is próbál a neje kedvére tenni, és egyáltalán nem vesz tudomást arról, hogy a felesége nem élvezi az együttléteket. Csakis a saját kielégülése érdekli, és bármilyen kritikát iszonyatosan rossz néven vesz, sőt, a legrosszabb esetben még a nőt ekézi, amiért az nem képes elélvezni. Vagy megelégedni azzal a langyos mismásolással, amit ő nyújt neki.

Noha ez a szituáció másképp kényes, mint a teljes szexmentesség, itt is számon oka van a feleségnek, hogy dühöt érezzen. A legtöbb nehezen elélvező nőben felmerül, hogy vele van a baj, ő nem normális, hiszen másoknak ez olyan könnyen megy... Minél tájékozatlanabb a szexualitás tekintetében (és nem lehet mindenki szakértő), annál valószínűbb, hogy magában keresi a hibát.

Ha nem volt a férje előtt más partere, vagy nem volt jobb, mint ő, akkor még valószínűbb, hogy elkönyveli: ez az ő hibája, talán lelki természetű, és bele kell nyugodnia, neki ennyi jutott.

Aztán mikor ő is eljut abba a fázisba, hogy mégse nyugszik bele és kilép a monogámia keretei közül, legalább akkora sokk éri, mint a szexmentes házasságban élő sorstársait: rájön, hogy egy frászt vele van a baj, és egy odafigyelő, kedves, kísérletezni kész partnerrel bizony tudja élvezni a szexet. (Ehhez persze nagy szerencse kell, hogy mindjárt az elején olyasvalakire találjon, akivel tudja élvezni.)

Mondja meg nekem valaki, egy tízes skálán vajon mennyire lesz dühös az a nő, aki 10-15 éve próbálja élvezni a szexet sikertelenül, és végre rájön, hogy nem benne van a hiba?

Ezek után azt mondani, hogy a nő csak a szexuális kielégülést fogja keresni a külső kapcsolatban, enyhén szólva naivitás.

Lehet, hogy a cikkíró interjúalanyai ezt nyilatkozták neki, mert ezt még nem tartják nagyon cikinek, úgy gondolják, hogy egy külsős is megértheti, de aki már ismert mélyebben ilyen helyzeteket, az tudja, hogy egy nő hasonló tapasztalatok után sokkal többet fog kívánni, mint néhány random dugást.

Pontosan mit is? Hogy imádják, ajnározzák, gyönyörű szexistennőnek tartsák és rendszeresen kielégítsék, hogy új dolgokat mutassanak neki, és szeressék... Ehhez képest a cikkíró szerint a házasság érdekében ezek a nők nem várnak szeretetet/szerelmet a szeretőjüktől.

Hogy is van ez? Ha szerelmet nem is várnak feltétlenül, de annál többre lesz szükségük, mint hogy egy pasi heti kétszer rongybabává kefélje őket, az fix. Szükségük lesz megértésre, beszélgetésre, a két randi közti kommunikációra, a következő találkozás tervezgetésére...

Megint azt láthatjuk, hogy sokak számára a csak szex és a forró szerelem között nincs átmenet –  noha a legtöbb szeretői kapcsolat a kettő közötti átmenet.

Ha a külső kapcsolat stabil és rendszeres randikkal jár, akkor otthon valóban csökkenhet a feszültség, csakhogy ez sokszor nem megy elsőre, se másodikra, se harmadikra. Lehet, hogy 4-5 évbe is beletelik, míg egy nő megtalálja azt a szeretőt, aki miatt nem szenved pluszban, és aki mellett otthon nyugodt tud lenni.

Amíg nem találja meg, addig számos izgató, frusztráló, elkeserítő vagy lelkesítő, de érzelmileg nagyon intenzív kalandban lehet része. És minderről nem beszélhet a férjjel, aki miatt az egész történik. Sőt, úgy kell tennie, mintha nem is történne semmi – ha a második csoportba tartozik, ráadásul továbbra is el kell viselnie a férje által nyújtott élvezhetetlen szexet.

Talán az egészben ez a legnehezebb, és itt szokott megbukni a dolog: miután az ember lánya megismerte a jó szexet, már irtózik a szartól, és attól, hogy megjátssza magát az ágyban. Minél inkább titkolnia kell a külső élményeket, annál nagyobb a feszkó, és annál gyanúsabbá válik a viselkedése...

Vagyis a második csoport tagjainál szinte borítékolható a lebukás. A férj persze nem fogja megérteni, hogy őt miért csapták be, hiszen ő rendszeresen dugta az asszonyt, hát az miért nem volt elég?

A szexmentes házasságból félrelépőnek ehhez képest király dolga van: a férj talán észre se veszi a változást, hiszen eddig se volt szex, és eztán sincs, csak a nő esetleg kiegyensúlyozottabb, és már nem próbálja rávenni a férjet az akcióra, amitől ő kényelmesen hátradőlhet a foteljában.

A düh egy idő után elpárolog, ha a férj egyébként rendes és szerethető – a szexet erőltető, rossz partner pasi azonban csak rontja a saját pozícióját, tehát az ilyen házasság szinte biztos, hogy halálra van ítélve. És az valószínű, hogy mindenki a nőt fogja vádolni a család tönkretételéért, mert azt, hogy szar a szex otthon, senki nem szokta az ismerőseinek elmesélni, az viszont könnyen felfogható, hogy jaj, megcsalt az asszony.

De őszintén szólva az ilyen házasságért nem is kár, inkább a fenntartása hiba... Mégis tudjuk, hogy főleg a gyerekek miatt sokan évekig benne maradnak egy-egy ilyen kapcsolatban, ami tulajdonképpen nem egészséges egyik fél számára sem.

Hogy miként lehetne a hasonló helyzeteket évekig tartó elfojtás és szenvedés nélkül megoldani? Ha közben a válás nem lehetséges, vagy nem kívánatos? Egyedül a monogámia elfelejtésével, amiben persze az érzelmi kizárólagosság követelménye is elfelejtendő. Nem normális elvárás egy szexet nem nyújtó férjtől, hogy a felesége úgy szeretkezzen mással, hogy közben nincsenek érzelmei, és ha esetleg érzelmei támadnának, akkor azonnal szakítson. A szex akkor igazán jó, ha érzelem is van benne, miért akarnánk megfosztani azt, aki állítólag szeretünk attól, hogy szerelmes szexben legyen része, csak, mert mi nem vagyunk képesek ezt megadni neki?

Ha pedig nincs szeretet a házasságban, akkor semmi értelme a fennmaradásának.