Legutóbb a Videójátékos hűtlenek című posztban boncolgattuk a virtuális valóság beszüremkedését több ezer éves hűtlenségi történeteinkbe, de a ma terítékre kerülő film sem kevésbé bizarr. A 2014-es Her (magyarul: A nő) sci-fi, de anélkül, hogy speciális effektekkel kábítana. Inkább gondolatkísérlet: mi lenne, ha igazi mesterséges intelligencia (MI) lakna az operációs rendszerünk helyén, „akivel” beszélgetni és viccelődni lehet, sőt, „akibe” bele is lehet szeretni.


Nem tudom, ki milyen viszonyt ápol a saját okostelefonjával, de hogy táplálunk iránta némi érzelmeket, az elég nyilvánvaló. Persze ebben semmi új nincs, a férfiak a csónakjukat, kocsijukat, repülőjüket is sokszor atropomorfizálják, nem véletlen, hogy általában női neveket adnak nekik és dédelgetik őket. Ehhez képest mi lesz, ha egy olyan operációs rendszerhez jutnak, amely beszélget velük és mindig ráér?

Bár szerintem a kellemes beszélgetőtárs oprendszer inkább a nők számára jelentene veszélyt, a filmben mégiscsak egy férfi, Theodore (Joaquin Phoenix) szeret bele a női hangra beállított MI-be, Samanthába. Igaz, hogy férfiról van szó, de az alkotók a lehető legfemininebbre szabták ezt a figurát. Már maga a tény, hogy Theodore foglalkozása szerint személyre szabott levelek írásából él, vagyis érzelmekkel dolgozik, már eléggé meghatározza, hogy nem egy macsó, lövöldözős terminátorral lesz itt dolgunk. Ami azt illeti, talán hitelesebb lett volna az egész női főszereplővel, de a sci-fi hagyományai szerint az MI szinte mindig nőt imitál, hiszen férfiak fejlesztik ki.

Theodore tehát elkezd beszélgetni az oprendszerével, aki olyan értelemben valódi MI, hogy nem képes fejlődni, reflekltál önmagára, tehát rendelkezik tudattal. A személyisége abból áll össze, amit Theodore-ról összeolvasott, létrejöttének pár másodpercében. Az elején tehát Samatha még csak Theodor szemével látja a világot, és tabula rasa – később azonban olyan sok forrásból merít tudást és tapasztalatot, hogy a pasinak arra már egyáltalán nem lesz rálátása.

De hogy jön ide a hűtlenség? Ehhez persze ki kell alakulnia kettejük között egyfajta szerelemnek: ahogy már az e-mail-ezős regényből is láttuk, a szerelemhez nem kell test, se látvány. Persze nem mindenki fogékony az ilyen éteri kapcsolatokra, de az írók és nyelvészek, meg egyéb válogatott bölcsészek biztosan. Tehát ahogy a regény Leója, úgy a film Theodorja is jól elvan a szavak alkotta világban és élvezi, hogy ennyire rá fókuszál egy nő (vagy annak hallatszó intelligencia).

Az persze probléma, hogy az MI-nek nincs teste. Így elég nehéz teljes értékű kapcsolatot folytatni… Samantha elég bizarr megoldást talál ki erre: ménage à trois-t szervez, vagyis lelevelezi Theodore tudta nélkül egy valódi nővel, hogy az majd adja a saját testét a buliba, de nem szólal meg, Samantha pedig a lélek lesz az egészben.

[Hasonló problémával néz szembe a Szárnyas fejvadász 2049-ben K (Ryan Gosling)aki a virtuális barátnőjének, Joinak (Ana de Armas), aki tulajdonképp hologramként azért létezett, állandó testet szerez, hogy ne csak otthon lehessenek együtt. Bár ha jól emlékszem, ott szex nincs.]

A hármasozás persze kész katasztrófa, még nézni is kínos. Rájönnek, hogy ez így nem fog menni, de azért szexelnek, szóban… Ami egyébként sem idegen a pasinak, mert esténként csetszobákban kutakodik, és ha talál egy szimpatikus hangot, akkor azzal virtuálszexel egyet, amíg el nem élvez. (Az egyetlen ilyen alkalommal persze nem jön neki össze, hogy egy teljesen zakkant nő akad az útjába.)

Itt azért felmerül a kérdés, hogy egy testtel nem rendelkező MI-nek mitől lenne egyáltalán libidója. És ami ennél sokkal lényegesebb, hogy mi az ördögtől lennének érzelmei. Hogyan érezhetne irigységet azért, mert nincs teste, vagy féltékenységet, mikor a szerelme találkozik a volt nejével?

Egyáltalán mitől lenne egy oprendszer monogám? Jó, az eddig futtatott kísérletek alapján az MI-kezdemények tudnak rasszista vagy nőgyűlölő viselkedésmintákat követni, de ettől még nincs tudatuk, erkölcsi érzékük, tehát csak az általuk feldolgozott adatokból fakadóan hoznak döntéseket.

A film nagyon szépen végigviszi a kapcsolat különböző fázisait: miután kialakul a kölcsönös függés, az MI ráébred saját lehetőségeire, és abból, hogy nincs teste, hamarosan előnyt kovácsol. Mivel egyszerre nagyon sok más entitással képes kapcsolatban állni, elkezd más emberekkel, illetve más MI-kkel kommunikálni. Több MI összefogásával például létrehoznak egy hibrid intelligenciát, egy nemrég elhunyt filozófust keltenek életre a művei és a róla beszerezhető minden információ alapján. Samantha ezt a hibridet úgymond be is mutatja Theodornak.

Theo egyre inkább úgy érzi, hogy Samantha túlnőtt rajta. Miközben az ő emberi kapcsolatai redukálódtak, az MI lubickol a kötődésekben. Folyamatosan tanul, változik és kommunikál. Egyszer csak elérhetetlenné válik: szó szerint nem tölt be, mire Theodore pánikba esik. Mi lesz, ha Samantha örökre eltűnt? Rohan az utcán és azt látja, hogy szinte mindenki a saját MI-jével társalog, nevetgél, míg ő végtelenül egyedül van.

Aztán Samantha visszatér és nagy „félve” bevallja, hogy ő párhuzamosan másokkal is beszélget. (MI-kkel posztverbálisan, persze.) Több mint 8000 személyiséggel áll kapcsolatban (miközben úgynevezett kedvesével társalog, sok más létezővel is tud kommunikálni). De nem ez a legrosszabb. Több száz, ha jól emlékszem, 600 fölötti entitásba ráadásul még szerelmes is.

A legtöbb ember azt se tudja elképzelni, hogy párhuzamosan két személybe szerelmes lehessen bárki, ez az MI meg benyög egy ilyen számot… Mit lehet ezzel kezdeni? Mondjuk szerzetesnőket lehet róla megkérdezni, mit kezdenek azzal, hogy Jézus, a jegyesük eszméletlen nagyságú háremet tart. Mert máshoz nemigen lehetne hasonlítani.

A film végkimenetelét nem árulom el, ha van kedvetek, nézzétek meg. Persze, igazából nem az MI-ről, hanem saját félelmeinkről szól, ugyanis nagyon nem valószínű, hogy az MI-nek valaha emberi érzelmei legyenek. De ha léteznek emberek, akik játékbabákba is bele tudnak szeretni, akkor egy hozzájuk beszélő, értelmesnek tűnő valamibe aztán nem olyan nagy kunszt.