A múltkori posztban arról esett szó, hogy miként vallhatja be egy nagymama korabeli nő a felnőtt gyerekeinek, hogy évtizedek óta szeretője van – miután már meghalt a férje. Felmerült a kérdés, hogy miért kellett ezt egyáltalán bevallani? Miért nem őrizte meg a titkát a diszkréció jegyében?



Én teljesen megértem, hogy egy ilyen szituációban, amikor már nincs tétje a titkolózásnak, hiszen a két szerető független, és nem muszáj a partnerre tekintettel megjátszania magát, fel szeretné vállalni a kapcsolatát. Merthogy az örök titkolózásba egyrészt baromira bele lehet fáradni. Másrészt miért ne lenne az embernek joga nyilvánosság előtt is élvezni a szeretője társaságát csak azért, mert a kapcsolatuk nem a monogámia írott szabályai szerint jött létre és működött?

Harmadrészt miért kéne megjátszanunk magunkat, mintha magányosak lennénk és a szexet már hírből se ismernénk, mikor pont az ellenkezője az igaz? Akinek van hozzá szeme, az úgyis látja a kisugárzásunkból, a magabiztosságunkból, hogy van-e valakink, méghozzá olyan valakink, akivel szenvedélyes a kapcsolatunk, vagy csak tengődünk.

Az adott esetben lehetett volna azt hazudni, hogy a szomszéd csak az utóbbi fél évben lett a hölgy házi barátja, de miért is kellett volna ezt tenni? Ha már az igazság egy részét vállaljuk, miért ne meséljük el a teljes sztorit? Persze nem feltétlenül kell részletekbe belemenni, de azért 30 évet letagadni se kéne.

Könnyű azoknak, akik olyan nyíltan lépnek félre, hogy ez a gyerekeik előtt sem titok, és senki érzékenységére nincsenek tekintettel… Nincs milyen képet lerombolniuk önmagukról, és nincs mit bevallaniuk később. De azok, akik szeretnének botrányok nélküli, diszkrét életet és kapcsolatokat, sokkal nehezebb helyzetben vannak, mikor már csak terhükre van a diszkréció, és végre abbahagynák a bujdosást.

Egy nagyvárosban sokkal könnyebb a kapcsolat félig-meddig felvállalása: ha nem is jelentjük be a Facebook-on, hogy valaki a szeretőnk, azért arra találhatunk módot, hogy civilben is találkozzunk, elmenjünk ebédelni, vacsorázni, moziba, kiállításra, és így tovább: nagy a valószínűsége, hogy a kutyát se fogja érdekelni, mit csinálunk (feltéve, ha nem vagyunk valamilyen szempontból ismert személyek). Tehát a nagyvárosi lét sokkal kevésbé kényszerít arra, hogy négy fal közé szorítsuk a félig-meddig titkos kapcsolatot.

Kisvárosban, vidéken azonban ez gyakorlatilag lehetetlen… Már maga a titkolózás is az, hacsak nem élünk egymástól jó messze, de akkor meg valószínűleg kevesebbszer tudunk csak találkozni, és nagy erőfeszítéseket kell tennünk egy-egy randi érdekében. Ha egyikünk független (vagy a kapcsolat folyamán függetlenné vált), de a másik továbbra is diszkréten akarja kezelni a dolgot, az komoly problémákhoz vezethet.

Érthető a kapcsolat felvállalása iránti igény, akár a közvetlen családunkról van szó, akár a tágabb környezetünkről, de hol van ez a társadalom még attól, hogy nyíltan lehessen vállalni nem hagyományos, hanem többpartneres kapcsolatokat (vagy olyanokat, amelyekben legalább az egyik félnek hivatalosan másik partnere is van)? Ha a szűkebb családunk tud is róla, és el is fogadja, azért azt valószínűleg ők sem szeretnék, ha teljesen nyilvánossá válna a dolog. És a még másutt elkötelezett fél végképp nem akarhatja felvállalni, még abban az esetben sem, ha egyébként ő is nyitott kapcsolatban él.

Én is csodálkozom sokszor azokon az embereken, akik nem mainstream jellegű életmódjukat nyíltan vállalják – lásd például a szvingerezős párokat –, egyrészt érthető, hogy elegük van a bujdosásból, mikor nem tesznek és nem is tettek semmi rosszat, másrészt azonban elviselni azt a sok rosszindulatot és gyűlölködést, ami az emberek egy részéből árad, egyszerűen túl nagy ár… Legalábbis számomra az lenne.

Persze más kategória csak válogatott közönség előtt színt vallani, és más teljesen nyílt lapokkal játszani egy nagyobb közösség előtt Vajon a gyerekeinknek mikor és hogyan mondjuk meg, hogy nem hiszünk a monogámiában, és nem annak szabályai szerint élünk? Csak utalgatunk rá, vagy konkrétan fel is vállaljuk? Ha elhallgatjuk életünk lényegi részét, azzal nem csapjuk be őket? Ha nem adekvát módon hozzuk a tudomásukra, hogy mi nem hiszünk a népmesék „alapigazságaiban”, akkor nem torpedózzuk meg a szerelmi életüket?

Ti hogy álltok a titkolózással a saját életetekben? És mire vágynátok? Hogy a társadalom végre fogadja el, hogy van más is, mint a szeriál monogámia, vagy nektek így is jó, mert a többpartnrűség inkább csak gyakorlat számotokra, de a monogámiát továbbra is jó és megőrzendő elméleti alapvetésnek tartjátok?